a társaság az ugye jó dolog. csak hát ha valaki társaságban is egyedül van, akkor már szinte teljesen mindegy, sőt talán rosszabb is mert, ugye azt hinné, hogy az jó lesz ha emberek közt van, és jól érzi magát, csakhát nem megy. egy óriási falat érez az emberek és az ő személye között, ám testileg mégis olyan közel vannak hogy az már ijesztő, belenyúlnak az ő szférájába, meg akarják szerezni, behatolni a legrejtettebb zugba is, csak azért, hogy tudják milyen, hogy leterítsék és megsemmisítsék. hogy ők győzzenek. mindig ők győznek. és ő mindig ottmarad egyedül, megsemmisítve, magára hagyva, kihasználva, és olyan az egész, milyen is, sötét és mocskos. és ettől ő is annak érzi magát, és ezért ha legközelebb emberek közé megy, akkor távol marad, megpróbálja, és megy is, de belül haldoklik, többre vágyik de mégis csak ottmarad, mert úgy biztonságosabb, mert olyan helyzetbe nem kerülhet többé soha. és egy idő után feladja, mert a végtelenségig nem lehet táplálni a vágyat, ami soha nem teljesülhet be.

nem ők tehetnek róla hogy egyedül van, Ő építette a falat, kénytelen volt, és már ragaszkodik is hozzá és nincs semmi ami lebontja. voltam a falnál. láttam. sötét. és ami mögötte van félelmetes.

érzéketlen vagyok ma teljesen és totálisan, nem érzem hogy magától elmúlna ez...

no igen, ez most eszembe jutott, a szánalom, vagyis szánalmasan viselkedem. szeretném ha valaki szeretne, szükségem van rá, de szeretném ha valaki bántana, aztán szeretnék én is bántani valakit és még magamat is. na most ez hogy jön össze, sehogy.

egyik szánalmas dolog, igen szerettem valakit, úgy tizenhárom évesen és hát ő otthagyott, még szép, mert rátapadtam, de hát ő tizenöt volt, és fiú. aztán elmentem hozzá, becsengettem hozzájuk, vagy nem tudom hogy kerültem oda, és mattrészeg voltam és annyi maradt meg, hogy a lábamon sem tudtam megállni, és valahogy a földre estem és a bátyjának egy barátja csak nézett és hát nem tudom mit gondolt, talán szánalmat érzett, és valahogy segített meggyújtani a cigimet. ez előtt vagy után, nem tudom, de elmentem egy kocsmába, mert ő oda járt, mármint aki otthagyott, és mert volt új barátnője, és én odamentem, fogalmam sincs miért, elég szánalmas próbálkozás volt, és hát üres volt a kocsma, mert ez egy napos nyári délután történt, és nem értem egyébként, hogy a kocsmáros hogyan szolgálhatott ki, mert hát elég kicsi voltam, de ittam egy sört amibe két féldeci konyakot öntöttem, akkoriban minden nap ittam és nem ettem mert undorítónak találtam magam, és hát satu lettem attól, talán akkor mentem el hozzájuk, és estem össze az előszobában, nem emlékszem.

rengeteg ilyen szánalmas történetem van, és hát nehéz róla beszélni mert nagyon sajnálom magamat azért, mert tényleg borzasztóan éltem meg mindent, és hát szeretném néha, ha valaki elmondaná, hogy nem az én hibám, nem vagyok hibás, csak ennyit, de amikor elmondja, akkor nem hiszem el, mert hát ezt nem lehet elhinni, mivel nyilvánvalóan nem igaz, mert ez is szánalmas, mármint én vagyok az, aztán kezdődik minden elölről

még érzem, itt van, a szánalom, a fájdalom, az elhagyás, minden rohadt érzés közel van. felemészt ha hagyom. ő irányít.

Pár hete, egy hónapja voltak napjaim, óráim, pillanataim, mikor úgy éreztem magam mint aki be van tépve. pedig nem csináltam semmit. azt hittem az a normális állapot hehe. nem hallucináltam, de az egész világ teljesen más volt, megváltozott és én úgy éreztem, hogy a talaj fölött lépkedek néhány centivel, centivel hm méterrel. na most ez egy betegség??? vagy, úgy értem hogyan lehet másképp kibírni ezt a világot??? hát megmondom sehogy, vagy szánalmasan. most ez eltűnt teljesen, örömképtelen vagyok. ma meg nem tudok kimenni a szobámból aa, mert itthon van, a szörny egy része.

hát, egyedül kell élnem, értem én, igényem is van rá, szeretném is, érzem az illatát is. de! gyerek vagyok, elhagyott, és az idővel van valami furcsa kapcsolatom. néha ugrál, néha úgy érzem, a dolgok nem akkor történnek mikor az idő szerint, és a lakóhelyek változását sem bírom jól, mert minden nagyon valószerűtlennek tűnik egy új helyen, új emberek közt, és nem is hiszem el, hogy eltelt sok sok év, nem is igaz. aaa borzasztó érzés :( szeretném én levenni ezt a förtelmet magamról, esküszöm, hogy szeretném de nem megy. behúzott, beszívott, nem ereszt. még mindig. gyűlölöm. mindent.

ja, még az eszembe jutott, hogy ha az a személy, aki megszült, tehát ő, ha elmondanám, hogy figyelj, szeretnék egy kád meleg vízben elvérezni, akkor figyelmeztetne, hogy egyek előtte valamit. komoly. egyszer, homályos, de tudom mondtam valamit, hogy nagyon rosszul vagyok, őrültem rosszul voltam, haldokoltam, nem szó szerint, de így éreztem, nem volt testi bajom, csak úgy, és erre rám nézett és megkérdezte hogy rosszul vagy? és aztán folytatta tovább a mondókáját. na most ez mi a fene, most ezt hogy lehet kibírni.

Nos, ezért stop:

Ez lehet hogy nem tűnik fontosnak most!!! De majd fog, ígérem. Persze, el lehet fogadni, túl lehet lenni rajta, én olyan szinten szégyelltem egy fél évvel ezelőttig, hogy úgy éreztem nincs is bal karom, nem is akarok tudni róla. Már nem szégyellem annyira. Borzalmas érzés, amikor ránézel a karodra, amit te műveltél vele, magaddal, és nem tudod visszafordítani, soha nem lesz olyan mint volt! Soha! Persze ez üres locsogásnak tűnik, tudom, abban a pillanatban ez nem számít. :(

És ma is a pengén gondolkodom, esküszöm, és még jó, hogy csak gondolkodom, próbálom felidézni, hogy szeretek a szabadban lenni rövidujjúban és szeretek uszodába menni, bár most képtelen vagyok rá, és van amit szeretek, és megint ezt akarom művelni magammal tényleg? I need help. au

Nem tudom mit lehet mondani annak a személynek aki kénytelen elviselni hasonló "személyiségeket" mint én. Tényleg nem. Talán azt, hogy menekülj amíg lehet!!!!!!!!!!!!!!!!!! Amíg nem szívja ki az energiád, a szereteted, mindened. Megfoszt mindentől amiben hittél, elhiszed ha szeret, elhiszed ha gyűlöl, de egyik sem igaz. Nem gonoszságból teszi :(, kérj segítséget, ne csak neki, magadnak is. Nincs talaj, nincs semmi csak az űr, szükségem van az álcáimra!

Végig akarom szántani magam egy éles szerszámmal, nagyon. nagyon. Nem maradt más csak a vágy:(

Értem én, látom én, érzem is, csak nem tudok uralkodni rajta. Ugyanaz a szöveg, mindig mindig

Teljesen elfelejtettem mára, miről akartam írni.

A hangulatom:

Hmm. Érdekes ahogyan átavanzsálom magam őrültből zsenivé. hehe

Hogy akarok én szabadulni???? Neeeeeeeeeeeeem. Not today

Azt nem felejtettem el, hogy elmondjam, a látszat ellenére nem egy hisztis tinédzser vagyok, hanem egy huszonéves nő. kivűlről. vagy??

belémköltözött megint a gonosz. meg kell vernem, de csak üvölt a fülembe valami zene, hátha megsüketülök. miért van ez? :(((((((((((((((((((((

Üvöltök belül, kívül semmi, talán csak képzelem az egészet, de akkor eluralt teljesen a képzeletem. Bár lenne egy értelmes gondolatom, esküszöm, szeretném, de csak egy álom.

A hiányérzetem most az önpusztításra irányul, nem tudok aludni, próbáltam. Lehet hogy meg kellene tennem, és akkor elmúlna valahogy minden, ha akarom egyáltalán hogy elmúljon. Csak egy apró vágás, szúrás, valami ami megállítja ezt a lét nélküli létet.

Talán nem valami érdekes, vagy súlyos az állapotom, de a kurva életbe már, ha mégegyszer valaki mond rá valami kibaszott olyat, hogy jaaaa, én se sokat aludtam, jaaaaa, nekem is rossz, akkor felrobbantom.

De ez nem ÉN vagyok, csak ÉN létezem, csak és kizárólag, soha nem fogom látni, soha soha.

csak a gonosz, összefüggéstelen ez jön ez jön nyomul

tenyésznek, rágnak, engem, belül. Ki vagyok nyitva, teljesen, és fáj is, ezért ha bárkit beengedek mindenképpen fáj, mert ez nem heg, hanem tátongó seb, amit ezek a kis alattomosok táplálnak, nem hagyják hogy begyógyuljon. A baktériumok, mik lehetnek ezek, emlékek, fájdalmak, emberek. Emberek. Emberek. Ők azok. Mindenki fáj, nekem fáj, nagyon. Miért ilyenek? Próbálom érteni, nem megy. Így kéne lennie? Lehet.

Teljesen valószerűtlen állapot ez, lehetetlen, tehetetlen. Soha nem elérhető a szeretet, soha! Férgeket és baktériumokat nem szeret senki. Senki. Ahogy engem sem, hisz ez vagyok én.

Nagyon bánt, hogy ha én vagyok cefetül, de valaki segítségre szorul, én elfelejtem hogy mi bajom, ott vagyok, de ez fordítva sohasem történik meg, de nem hibáztatok senkit! Senki, csak én vagyok a hibás mindenért, magamért. Senki nem akar tudni rólam, micsoda távolság, egy fényévnyi.

Hát az történik, megpróbálom leírni, mert mást nem tehetek...nem tudom leírni képtelenség, egy szóval: nem illek a képbe. nem, ebben a világban nincs helyem. egyszerűen nem tudom elviselni, hogy minden csak fáj, de közben nem érzem, aztán érzem és leterít, de közben nevetségesnek tűnik kívülről az egész. Mindenkibe kapaszkodok, próbálok, aztán vagy látszik hogy egy gyerek vagyok, vagy én nem is tudom miért, de nekem őrültem fáj minden. Mintha direkt csinálnám, de közben mégsem, ők csinálják direkt. Tudom, hogy butaság, mert irreális, tudom. De nem tudok máshogy érezni, nem megy.

Hogyan tovább, nem tudom. :(

Tegnap beszéltem valakivel, amitől jobb kedvem lett és rendesen eszem, báár ha egy áter tudná miket eszem, rámsütné, hogy orthorexiás vagyok. Google, aki nem tudja mi ez. De nem vagyok különben, mert minden csak úgy tűnik, mintha, de mégsem. És minden igaz ugyanakkor semmi sem az. Megint azt gondolom talán ért valaki, érti amiről hablatyolok és, ráadásul hasonlóan érez. De mivel mindenki más és nem lehetünk egy nagy boldog család, ezért ez is csak illúzió, de legalább egy reálisabb fajta. Ha van olyan hehe.

Van mibe menekülni a szörny elől, mivel megszállt egyébként egy monstrumnyi fekete árny, beköltözött és szennyezi a gondolataimat. De ma bezártam egy icipici helyre ezért fél.

Csak remélni tudom, hogy élnek hasonlóak, ezekkel a borzalmakkal nem lehetek egyedül, ez képtelenség.

kiteregetem. Na, most hogy minden embertől szeretném ha kedvelne és hogy egy nagy boldog hely lenne ez a világ, az csak kicsit irreális. Hogy mindenkivel lefeküdnék, hogy érezzem az egészet, ez az űr legyen betömve, az meg csak azért nem történik meg, mivel már írtam korábban, hogy nem bírom az ilyenfajta érintést mindig és tehát nem fog megtörténni.

Újabb önkínzásaim egyike hogy nem tudok aludni. Ez ma négy órát jelentett, reggel 3-tól hétig, és délután képtelen voltam pótolni. Nem ettem csak nagyon keveset, fájnak a tagjaim, ráz a hideg, nem tudok uralkodni, irányítani ki vagyok én és miért létezem még. Ha élne a világon valaki aki értene mindent és ezt elhitetné velem, nem akarnék már meghalni. Tegnap kiálltam ugyan az erkélyre, de csak azért hogy megnézzem megfelelő e az idő az öngyilkosságra. Nos hideg volt hehe, a másik hogy nem tudnék ugrani, túl sok az idő gondolkodni előtte. Csak hús és bőr és undorító dolgok kilóra, ez az emberi test, a lélek meg csak belefullad ebbe, mert neki nagyon büdös és szürke és levegőtlen odabent. Érzem a nyúzott bőrszagot, mivel nemrég feltettem a gépre a kezemről készül fotókat, amiket a kórházban csináltam. Érzem, hogy kiabálok ellene, a szag ellen, nemrég a tapéta megint megelevenedett és be akart húzni. Esküszöm azt akarta, hogy kattanjak bele mindenbe, és hagyjam hogy teljesen eluraljon. Ugyanazokat a szavakat írom minden bejegyzésbe, ez nem tudom észrevehető e, csak más a sorrend talán.

Tehát voltak a hegeim a bal karom belső felében a csuklómtól a könyökömig, egymással párhuzamosan, egymáson, és el akartam tüntetni őket. A harmadik plasztikai sebész azt ajánlotta, hogy lehúzza a felső bőrréteget, és meglátjuk mi lesz, mivel ha túl mélyen vágtam akkor újra kell húzni még egy réteg bőrt és így tovább. Nem tudtunk megegyezni abban, hogy vajon elértem e az alsó bőrrétegig, de a legjobb az egészben, hogy ingyen volt, mivel a doki kéretett velem egy igazolást a pszichoterapeutámtól, hogy a hegek ellehetetlenítik az életem és mivel szorgosan járok terápiálni nem fogok többet ilyesmit csinálni. De ha az egész karomat keresztül-kasul körbevagdaltam volna, akkor nem tudom hogyan tüntettem volna el, vagyis de, mert bőrátültetésről is szó volt, ha nem sikerülne a nyúzás. De az elég rémes és bonyolult és csúnya, és nem garantált.

Tegnap megpróbáltam segítséget kérni, a tesómtól, éreztem hogy fel akar törni valami szenny belőlem, de hirtelen mielőtt még kigördült volna egy könnycsepp - oh mily megható - elnevettem magam a sztaki szótáron. Háát, az tényleg vicces, írjátok be azt a szót, hogy crap angolul. Ja, és a kiejtés legyen a szócikkben, rá kell nyomni a kis hangszóróra, és kiejti a magyar szavakat is.

Nagyon nagyot csalódtam megint az egész életemben, és tudom hogy mások is, ez az igazság és nem látom a kiút értelmét és nem érti senki. Megint rámtelepedett ez a szörnyeteg, még mindig nyúz, használ, éget.

Megpróbálok egy kicsit összeszedetebb bejegyzéseket írni ide. Igen, bár álmos vagyok, nem tudok aludni, mert nem tudom, valami itt tart, nem akarok lefeküdni, nem szeretném, hogy megint elölről kelljen kezdeni egy napot. A lényeg: még mindig nem tudom megragadni és tisztábban gondolkodni a problémámról. Valami valaki irányít. Irányítja, hogy most itt üljek, hogy teljesen megkattanjak, elveszi az érzéseimet, az egyetlen dolgot amitől embernek érzem magam. Elveszi a reményt, hogy lehet másképp is mint amit megszoktam, elhiteti velem hogy az jó úgy ahogy eddig volt, sőt durvuljak be, hogy ne akarjak semmit ami kihúz bárhol is tartok. Sok videót néztem a vagdosás témájában, főleg a sebeket, kicsit megnyugtat, ugyanakkor emlékeztet hogy mi az amit nem akartam soha többé elkövetni mégegyszer. Átmentem kicsit aztán anorexiás videókba, ami ugyancsak egyfajta önkínzás és meg is tudom érteni. Nem akarom hogy úgy tűnjön, én ezt normálisnak és jónak tartom, de egyszerűen ráálltam az egész önkínzás gondolatára, az érzéketlensére, az egyedüllére, az ürességre és nincs kinek elmondanom, legalább had írjam le.

Lehet hogy már említettem, de meggyalázva és megalázva érzem magam, undorodom is, és nem tudok egy fényképet sem megnézni magamról, újra. Valami nagyon nem oké, de mostmár könyörgöm, valaki mondja meg mi, elmegyek talán valahová segítségért, de messzinek tűnik ez is mint minden. Nem nem akarom az egészet, inkább elkábulni...

Most nagyon nagyon meg akarok halni. Annyira jelentéktelen vagyok, érzem én, nem lehet figyelmet kierőszakolni meg semmit sem, ötéves szintem semmi sem lehetséges. Én csak nem illek bele semmibe, elfelejtett vagyok, valahol elhagytak útközben egy másik világban. Nincsenek már érzéseim, talán lehet hogy fel kéne adnom, pedig olyan közel volt valami és most megint elúszott. egyedül akarok lenni, de belehalok a hiányba, össze akarom vagdosni magam, megsebezni, és inni akarok hogy érezzek és teletömni magamat valami agyingerelő szeméttel..

Meg is csinálom ezt, elmegyek, összekaparom magam annyira hogy elmenjek, de soha nem fogok sehová passzolni ezért... soha nem lesz semmi olyan mint szeretném. nem változik semmi.

talán az, hogy nem akarom elfogadni, nem tudom elfogadni, képtelen vagyok az egészet...fizikai fájdalmat érzek ha látok valakit akinek van élete, barátai, személyisége, szóval egyben van, és mindig is így volt, én viszont soha nem voltam ilyen és még a jó időszakaim is rosszak voltak bizonyos értelemben. Olyan érzés, hogy el is nyomom mert nem tudom elviselni. Fel kell állnom és össze kell magam szedni hogy összeszedjenek, meg kell tennem, talán menni fog, de nem tudom...nem vagyok biztos, előjön mindig mindig, hogy valójában az öngyilkosság való nekem, nem tudom kezelni sem ezt a világot, az embereket, egyáltalán de semmit. Most nagyon nagyon rosszul érzem magam, nem vagyok dühös csak elkeseredett, fáj a torkom az egésztől és nyom minden valami.

A lényeg, hogy nem is tudok beilleszkedni mivel nem vagyok semmilyen, nincs múltam meg semmim ami mindenkinek van aki normális, kilógok az egészből, próbálom csinálni úgy ahogy én vagyok, mégis másokhoz igazodva, de nem megy. Csak egyedül vagyok és nem látom hová kéne fordulnom hogy ez megszűnjön. nagyon nem.

Örökké kihasználva érzem magam, mert minden apró reménybe belekapaszkodok, még ha tudom is hogy nem olyan igazi az egész, de jobb kedvem lesz és aztán nagyot esem. Nagyon nagyon alul érzem magam és csak kandikálok kifelé hátha jön erre valaki egy kötéllel, aztán én eldöntöm mit kezdek vele, két választásnál úgysincs több...

Akkor leszek igazán jól ha már nem akarom elmondani mindenkinek hogy jól vagyok, egyszerűen csak természetes lesz. De nem lesz, nem tudom.

Jól van, ma jobb már, ma akarom hogy jobb legyen. Remélem holnap is akarni fogom, tudom hogy akarni fogom. nagyon nagyon zavarodott vagyok és ezért az elmúlt napokban és ma reggel is úgy éreztem hogy megkattanok, mert különösek a gondolataim, én nem tudom miért van ez, de nagyon elkeserítő. Mert mindig leegyszerűsítem a problémámat, lehet hogy ez is a problémám része, már minden lehet. Nem tudom mi igaz és mi nem, mi a valóság, ki vagyok, mert többféleképpen viselkedek, ezek egymással ellentétesek és mind én vagyok. Újra a régi probléma?

Az érzéketlenség miatt és a kétségbeesés hiánya miatt viszont ijesztő ez az állapot, ami most éppen nincs, csak érzem a levegőben, érzem a szagát, nem illat, nem kellemes. Viszont jó hír, ma nagyon sokat nevetem, félig amolyan őrült nevetés volt, de igazán jó kedvem volt..sok emberrel beszéltem neten és nagyon vicces volt, most nem fejtem ki, de az emberekkel való kapcsolat, mégha nem személyes is, sokat segít hogy akarjak élni. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy lehetne jobb életem, csak kicsivel, nem kell mindent egyszerre akarni...vadosni nem akarok viszont, kifejezetten nem, és mikor ezt kimondom, már érzem a testem idegenségét és előjön a kép a széthasadt bőrömről az egész testemen, de ellenállok, tudom, mert tudom. Ellenállok, elengedem, betömöm a részt másképp.

Igen, most már értem. Ha jobban érzem magam, akkor az nem tarthat sokáig, mert egyszerűen nem az a formám. Hanem az, hogy mindenkit elüldözök, megbántok és senki sem ért, mert mit lehet ezen érteni. Belehalok most meg, elment az energiám, leterített valami, valami nagy. Csak leterít és ennyi, mindegy mindig elhagynak csak, ez van, talán szeretem is, beigazolódik minden. Hogy mekkora féreg is vagyok. Nem lehet ezt már helyretenni. Írogatok az üres lapnak, a semminek és még a könnyem sem folyik és nincs is olyan hogy önsajnálat, ez ami van, ez egy elrontott élet.

Úgy írok mint egy óvodás. Úgy is érzem magam. Képtelenség hogy legyen bennem bármi is ami jó valamire, csak szeretem a szavak hangzását és tűnékenyen illó kisvakondokat.

Tehát az önsértés blog arról szól, hogy ne sértsd magad, nem jó semmire. Légy jól, kérj segítséget.

Attól félek nagyon megkattanok, mert az emberek soha sem értették amit mondok és én sem őket igazán. Nem értem, hogy nem lehet eltévedni az utcák között hisz mind olyan egyforma. Mindig kinevetnek, hogyha eltévedek. Egy folyosón visszafelé én biztos hogy az ellenkező irányba indulok mint amerről jöttem. Direkt bántok mindenkit :( Direkt, ezért nem változik soha semmi. Minden direkt van, úgyhogy én vagyok az a példa aki egyszer kilép a test börtönéből és ennyi, nem érdemes foglalkozni vele.

Istenem, olyan szinten, annyira mélyen, erősen hiányzik valami, hogy az kibírhatatlan. Mint egy üres kancsó, amibe senki nem tölt bele semmit, mert nem érdekes, nem számít, használhatatlan. Hm, vicces, régen fantáziálásokba menekültem előle, az űr elől zűr vagy nem űz. Fele annyira sem háromnegyed mint ahogy képzeltem, jaaa, hogy üres locsogás, nos MR meglehet. De csak azért mert TE nem érted, még nem kell alulértékelni. Hisz az életben bűzölgő katlanba merültek is léteznek, mivel nem látod őket, ezért lassan megszűnnek, hullanak a fejek. Eljön a pillangókkal repkedő nyáresti szellő is lassan, de még várat magára minden. A szakadék közel. Oly közel, de gyökereket eresztettem hirtelen. Így nehéz lesz, csak a testtől kell szabadulni. Kifordítva édesem, kifordítva.

Képtelen vagyok az intim kapcsolatokra. Hülyét kapok az egésztől, hozzámérnek, megfognak, megérintenek, átölelnek... vágyom rá és ezért le akarom nyúzni a bőröm hogy ne érezzem, ne érezzek semmit, belevágtam idegekbe, a karomat sem érzem, a testemet sem akarom. Kiveszem a belső részt és eldobom a hústömeget. Már nem mókás, nem az, már az egész nem vicces, mint rég, most már kérlek add vissza amit elvettem magamtól. És különben verset írni sem tudok, novellát sem, semmit. Belülről kell jönnie ezeknek, de bent nincs semmi, a hústömeg fogja. Maga alá gyűrte. Belegyömöszölte egy levegőtlen lyukba. Ott aztán kiabálhat, istenem kérlek csak éreznék valamit, csak képes lennék, nincs istenem, megtagadtam mindent, a világ elfeledett moszatja vagyok. Barna a moszat.

Nem emlékszem arcokra. A memóriámnak semmi baja. De az arcok mások, soha nem is emlékeztem rájuk. Tizenhét év is eltelt, egy eset óta, mikor próbáltam egy rokonom arcát felidézni akivel az előző napot töltöttem, de nem ment. :( R. arcát sem tudom felidézni. Tudom milyen, de mégsincs itt. Én vagyok távol, értem én. Én vagyok távol a világtól, de akkor meg merüljek el teljesen ebben a realitások nélküli űrben, és akkor nem kell majd bábként pózolnom. De már megszoktam. Mind megszokjuk. És elmerülünk. Mindenki szenvedését csak gyűjtöm és gyűjtöm, nem érzem, de elteszem. Mindenki szenved bármerre nézek. Emberek, állatok, föld, víz, levegő. Csak a közelmúltban fedeztem fel a problémám nagyságát. És egyre nagyobb. Nem változik. Ez sem. Semmi.

Ideges vagyok, ingerült ma. Jó lenne a normal élet. Úgy gondolom kettészakadtam. Van ez a... ez aki önpusztító és őrült és nem akar semmit, érzéketlen, egoista és ... meg van a másik ő valahol két világ közt lebeg.. néha egészen itt van, máskor csak egy pillanatra, ő szereti a verseket, nagyon érzelmes, intelligens is talán és szeretetre... szerelemre vágyik és hasonló tündérmesékre, a világot jobbá tenni. Most az első szét akarja hasítani a másikat. Olyan mintha nem is itt lennék és írnám ezt, mert látszólag semmi baj. Én vagyok talán azok közül egy aki egy nap csakúgy felköti magát. Gondoltam már rá, hogy a kötél jó megoldás. Na de nem erről szól ez most. Különben sem hiszem hogy ez igaz lenne, mert előjelek vannak, például most itt írom mindenzt, és vannak akikkel beszélgetek nap mint nap és ők is tudják, hogy nem stimmelek...

Talán csak néhányszor vagdaltam fel a kezem dühből. Többiszer nem tudom miért, ki akartam fejezni magam, érezni, sírni. Jó dolognak tűnt eleinte, mivel nem tudta senki és én azt hittem majd elmúlik. És aztán egy nap hazajöttem valahonnan és... egészen belenyomtam a pengét a karomba és... nem történt semmi csak nem voltam felkészülve, nem volt elég zsebkendő.. törölköző kellett..én azért mondom el mindezeket, mert könnyítek, nem tudom, talán. Utána abbahagytam, de rengeteget fantáziáltam róla. Azon a területen - az alkarom belső felén - azt akartam hogy hiányozzon egy rész, mert hiányzik egy részem, egy részem meghalt. Halott. Egészen. Nem lélegzik.

Soha nem leszek öreg néni, ezt érzem nagyon, tudom jól. Ez mit jelent, te tudod. Mindenki tudja. Van akinek ez jut, mindenkinek jut valami.

Nem vagyok kettészakadva, mert nem is létezem, egyik sem vagyok én. Hisz akkor nem érezném a szakadást, és tudnám önmagam. Ha a tükörbe nézek undor fog el. Nem is ismerem ezt, ki ez aki visszanéz, ki volt és lesz, nem értem

Csak egyetlen gondolat költözött a fejembe, vagy kettő. Hogyan pusztuljak, romboljam magam. Látom magam amikor égeti a bőrömet a parázs, de nem érzek semmit, csak hogy szeretném hosszában szétvágni a tagjaimat, hogy legalább távozzon valami, valami megmagyarázhatatlan, ÉREZZEK végre, történjen valami, de csak pusztulást látok. El akartam menni pszichiáterhez, idáig is lesüllyedek, gyógyszerért, hogy hátha az csinál valamit. Rámragadt valami, behúzott és kívül még csak nem is látszik, csak egy darab vagyok aki nem is él talán.

Nincsenek gondolatok, nem érzem magam egyedül, hordozom ezt a bűnt, ami nem tudom micsoda, és már engedném el, de nem segít senki mert nem akarom. Velem van a baj, érzem én, nem akarom hogy bárki sérüljön, csak én, én nem vagyok érdekes, nem számítok. Nem tudok segítséget kérni, beszélni sem, félreértenek mert nem tudom kifejezni, lefelé akarok menni, nem tudom miért, nem én irányítok. Feladtam, feladom, hisz én EZ vagyok. Soha nem lehetek más, belémégett, felemésztett. Valami mégis más: múltak a gátlásaim, a szégyenlőségem, nem is tudom érdekelne e ha megint sebekkel járkálnék. Nem érzem szörnyűnek sem az egészet. Szeretém ha értenéd, hogy nem érzek semmit. SEMMIT. Csak tudok róla, tudom, hogy valami szörnyű az egész, nem mindenki bírja, van akinek sosem sikerül, ez van, el kell fogadni.

Nem vagyok dühös, nem vagyok szomorú, nem vagyok boldog, NEM ÉRZEK. Ki sem tudom fejezni. Nem tudok aludni. Nincs senki velem, de nem is érdekel, érdektelen lettem. Várom a napot mikor világosodik meg újra, újra ahogy egy hete. Hogy véget kell vessek az egésznek, hisz ez vagyok. Ezt akartam mindig. Várok. Ilyen még sohasem volt. Ennyire. Néhány napja tudtam sírni, mikor arra gondoltam, nem megyek vissza oda többet. Nem megyek vissza, nem nézek szembe vele, nem tudom mi történt, nem is akarom tudni, SOHA.

Szánalmas vagyok. Ez a beszéd is az. A blog is az. Mindenem az, ami én vagyok.

Szeretném leszögezni, hogy nem preferálom az egészet. Egyáltalán senki ne kezdje el az egészet ha teheti. Ismerek olyanokat akik büszkék a vágásokra, s bár meg tudom érteni őket, én nem tartozom közéjük. De beszélni mindig lehet róla, annak ellenére, hogy nekem mindig azt mondták, fejezzem be, nehogy valaki kedvet kapjon hozzá. És ha kedvet kap, az nem az ő döntése? És ha kedvet kap hozzá, arról én tehetek? Nem.

A legrosszabb és legdühítőbb emberi reakciók egyike az értetlenség. Ezt követi az előítélet. Ha meglát valaki egy ilyen vágást azt kérdezi általában; Miért akartál meghalni? Legtöbbször nem tudom megmagyarázni hogy nem akartam meghalni, főleg nem valami szerelmi ügy miatt... Nem az a problémám ezzel, hogy nem tudják, mi ez, hanem az, hogy mikor végre elmondanám, nem fogadják be.

Néhány napja újra gondolkozni kezdtem az egészen, mivel teljesen érzéketlen vagyok. Oda jutottam a nagy terápiámban, hogy NEM AKAROK szembenézni semmivel. Csak ettől a halotti húsbőr állapottól szabadulnék. Csak egy cafat vagyok, aggyal, érzések nélkül. Nem tudok sírni, nem érzem a fájdalmat. De semmi mást, talán szorongást.

Nem tudom hogyan lehet kikerülni az egészből, mert újabb csalódást okoztam magamnak, azt hiszem van aki nem akar kikerülni.

De mégis, az szent hogy nem vágom meg magam újra, nem nem nem.

Bár a legtöbb olvasó elpárolgott, ami tudom hogy annak köszönhető, hogy nagyívben tettem a blogra, azért visszajöttem.

A vagdosásról is fogok írni. Amikor elmentem egy számomra idegen háziorvosi rendelőbe hogy beutalót kérjek vérvizsgálatra a műtéthez amit azért vállaltam, hogy eltűnjenek a karomon lévő hegek hát vicces volt... Amikor az orvos nekem szegezte a kérdést arról miért kell engem műteni, csak annyit nyögtem ki, hogy rajta van a lapon amit átadtam neki. Ő ideges lett, hogy talán most neki kell keresgélnie ahelyett hogy beszélnék, ezért barkóbaszerű kérdés-feleletbe ment át a beszélgetés. Mikor meglátta a papíromon miért van mindez, megenyhült, de láttam a szemében a lenézést. Egyébként kedves orvos volt alapvetően, és a nővérek is kedvesek voltak.

A bűntudat az első ami eszembe jut ha az önsértés miértjéről gondolkodom. Én bűnös vagyok. Hát te? Ki az aki nem az. Aki nem követett még el rossz dolgokat. Mégsem vagdossa magát boldog boldogtalan és nem kívánja saját pusztulását, nem akarja, hogy folyjon a vér és csak fájjon ha tud és szenvedjen és legyen elég már az űr.... De akkor miért? És ki?

Elég mára a terhekből, ez épp elég. Ez nekem nehéz téma.

Ez a pozitív megkattanás nem ám ilyen nagy dolog! Főleg, hogy tombol a túlérzékenységem, és úgy érzem kirekesztenek mindenhonnan. Talán én rekesztem ki magam és nem is kéne erőlködnöm semmivel.

Ja! Egy álom: Apám részeg és azt mondja, hogy neki joga van ehhez mivel holnap névnapja lesz. Én pedig elkezdem ütlegelni, de nagyon gyengén és erőtlenül, nincs erőm, és hozzávágok egy poharat de inkább mellé nehogy megsérüljön. Kimegyek a konyhába ahol anyám és tesóm jókedvűen mosolyognak apámon. Én pedig rettentő zaklatott és dühös vagyok és nem értem miért csinálják ezt. Nem tudok kiabálni, olyan mintha észre sem vennék mennyire szenvedek. És elment a hangom és izomgörcsben van az arcom, próbálok hangosan beszélni hogy én most azonnal elutazok, de görcsben vagyok. Közben olyan szinten éber vagyok hogy hallom a mély és gyors zihálásomat. Fölébredtem. Borzasztó! Ez karácsony után volt pár nappal és még mindig tisztán emlékszem az egészre, le sem kellett írni!

Holnap megpróbálok mindent megint. És minden nap, de az a jövő, most a jelen van.

Na jó, na jó, rászántam magam. Pedig nem kérték, csak egy komment kell ehhez??? Hogy valaki hozzámszóljon???? Milyen egy szánalom vagyok én.

Uramatyám, az van felülre írva, hogy "Drága fenyőillatú blogger..." Valami reklám izé, felhívás, rémes. most láttam meg, bár ne láttam volna. Még a gondolat is frusztráló. Nem is volt minden karácsony jó. Részeg volt, megváltozott sokszor épp karácsonykor. Folyton a pénzt emlegette, hogy nincs. Wiszkire volt. Borra, pálinkára is volt. Hogy keressünk magunknak pénzt, ő már nem tud. Akkor ne tudjál, de nekem ne mondd meg mit csináljak mindig jóóóóó??? Bábunak tekintett. Használt. Remélem a testemet nem. Az rémesen undorító lenne. Ez jön a fantiáziámba bele. Valaki használt, valóban vagy csak a képzeletem hülyít meg? Képzeletemben: "valaki verjen agyon és erőszakoljon meg." Ez normális dolog???? Menthető vagyok éé, nem tudom.

Csak játszok, játszok, játszok. Hisztéria?? az is van. Borderline?? az is van. De mit jelent ez, a francosfene se tudja. Tegnap minden nagyon fura volt. Kiálltam a tornácra cigizni. Bár nem dohányzom. Itt sosincs igazi sötét, csak olyan kéksötét. Olyan volt, mintha álmodtam volna. Minden nagyon valószerűtlen volt és más. Mikor lesz vége.

Inkább meghúzódom a dió kis sarkában és nem szólok Semmit. Legyen vége.

Ennyiszer leírni ugyanazt a faszságot, istenem....nem is lehet érteni én csak azért értem mert át is éltem amiről szövegelek de egyébként egy nagy halom rizsa az egész tartalom nélkül. haj.