a társaság az ugye jó dolog. csak hát ha valaki társaságban is egyedül van, akkor már szinte teljesen mindegy, sőt talán rosszabb is mert, ugye azt hinné, hogy az jó lesz ha emberek közt van, és jól érzi magát, csakhát nem megy. egy óriási falat érez az emberek és az ő személye között, ám testileg mégis olyan közel vannak hogy az már ijesztő, belenyúlnak az ő szférájába, meg akarják szerezni, behatolni a legrejtettebb zugba is, csak azért, hogy tudják milyen, hogy leterítsék és megsemmisítsék. hogy ők győzzenek. mindig ők győznek. és ő mindig ottmarad egyedül, megsemmisítve, magára hagyva, kihasználva, és olyan az egész, milyen is, sötét és mocskos. és ettől ő is annak érzi magát, és ezért ha legközelebb emberek közé megy, akkor távol marad, megpróbálja, és megy is, de belül haldoklik, többre vágyik de mégis csak ottmarad, mert úgy biztonságosabb, mert olyan helyzetbe nem kerülhet többé soha. és egy idő után feladja, mert a végtelenségig nem lehet táplálni a vágyat, ami soha nem teljesülhet be.
nem ők tehetnek róla hogy egyedül van, Ő építette a falat, kénytelen volt, és már ragaszkodik is hozzá és nincs semmi ami lebontja. voltam a falnál. láttam. sötét. és ami mögötte van félelmetes.
érzéketlen vagyok ma teljesen és totálisan, nem érzem hogy magától elmúlna ez...
