Arról a gyomorforgató, ismerős érzésről szeretnék írni, amit szinte minden nap átélünk, az intenzitás csak a különbség és ma nekem az egész erősen aktualitást nyert. Ma ugyanis voltam egy felvételin, ahol megmutattam mit tudok, őszintén megnyilvánultam, nem nagyon akartam megfelelni, csupán átlépni a határt...kapni egy visszajelzést...megtudni mitől menekültem ezidáig. Megtudtam, kaptam, őszinte voltam. Utána felszabadultam. Előtte majdnem sírtam, azonban már nem a félelemtől és az ellenállástól, hanem az erőtől ami segít megtennem, az érzettől, hogy ezúttal nem futok el, akármi dúl is bennem, akárhogy próbál menekülni az elmém, akármilyen szilárd, megingathatatlan érveket sorakoztat fel a lépés értelmetlenségére.

Nagyon pozitív jelzéseket kaptam, néhol éreztem, talán nem is így kellett volna, majd legközelebb még javítok, talán a sok előítélet, és a dráma, felfújtam az egészet, hogy minden helyzet és mindenki milyen szörnyű...megint a múlt miatt. Mint egy létra fokán lépegetve úgy araszolgatok felfelé, egyenként átlépve a határokat. Meddig? Nincs igazi határ szerintem.

Felötlött még bennem, hogy a félelem miért olyan erős, hogy visszatartson? Mitől félek, mi történhet ha elmegyek valami új helyre, új emberek közé, egy vizsgára, netán elhagy a párom. Mi történhet? Kinevetnek, nem fogadnak el, nem felelek meg, nem szeretnek? Na és? Mi teszi/tette olyan elviselhetetlenné ezeket a fejemben, és nemcsak az enyémben szerintem, hogy képesek vagyunk elmenekülni helyzetek elöl csak azért, hogy ne kelljen átélnünk valami kellemetlen, rosszabb esetben kibírhatatlannak tűnő élményt? Megint a múlt, mégpedig annak kivetítése a jövőbe. Ha elmegyek vizsgázni és azzal a félelemmel teszem, hogy nem fogok megfelelni, egész egyszerűen kivetítek egy lehetséges kellemetlen helyzetet a jövőbe. Szerintem, ezzel segítek is megteremteni azt... ha úgy mennék bele helyzetekbe, hogy a pozitívat vetíteném előre, akkor egész más érzettel tudnék benne lenni és így jobban helyt állni az ismeretlen helyzetben. Semmilyen helyzet nem lehet olyan, hogy az életem függjön tőle. (egy-két kivétellel, mondjuk ha orosz rulettre készülök)

A félelem lebénít...és nem azonos az izgalommal, a kíváncsisággal, hogy vajon mi lesz a helyzet kimenetele. Próbálom hagyni, előjönni, szembenézni vele.....sok év után, ezt fontos hozzátenni.

Holnapra készülnöm kell a belső utazásra, már megvan mivel fogok foglalkozni..

Szeretnék minden nap írni ide valamit azért, hogy rákényszerüljek szembenézni az érzésekkel, gondolatokkal egyfajta gyakorlatként, hogy a sok nembeszélés hatását ellensúlyozzam. Ma feltettem a kérdést miszerint van értelme fenntartani a múltat? Mi a célja a haragnak, sértettségnek, megbántottságnak? Nagyon mély sebeket kaptam/okoztam magamnak ami látszólag jogossá teszi a rossz érzéseket, a félelmet, haragot, fájdalmat. Megértem az eredetét ezeknek az érzéseknek, talán jogos is volt a fájdalom amikor elszenvedtem azokat amiket, de most..? Már nincs itt a múlt, már nem tudom megváltoztatni, a másik fél még kevésbé tudja megváltoztatni..akkor miért van harag bennem? Azért mert valaki valamit tett és az nem volt jogos? Ha már megtörtént, akkor nincs mit tenni..Vagy azért, mert nem lett feloldva a konfliktus, nem lett kimondva, átérezve, elfogadva, megbocsájtva ami történt? Inkább az utóbbi.

Logikusan senki sem ragaszkodik a rossz érzésekhez, a szenvedéshez, mégis...én ragaszkodtam, egy részem még mindig nem engedett el bizonyos érzéseket, történeteket. A legtöbb közülük olyan, amiről nem tudom, hogy én tartom fent, azt képzelem, hogy a folyamatos jogosnak vélt érzelemmel megváltoztatható a múltbeli esemény... Pedig nem az. De a hatásán lehet segíteni. Szeretnék és célom segíteni...magamon, másokon akár. Jövő héten háromféle terápia vár rám, egy belső utazás, egy Érzelmi szabadság technika (EFT) és egy csoport. Nagyon várom már mindegyiket. Tisztulni olyan felszabadító érzés.

Kívánom mindenkinek őszintén, hogy legyen része benne.

Tegnap tipródtam egy érzelmi problémán, egy konfliktuson amit réges-rég építettem magamba. Az élet olyan kegyes, hogy mindent elém hoz amit nem oldottam még meg, ezért a héten sikerült feléleszteni ezt a kérdést, és két napig egy általános lehangoltság jelezte, valamit rendeznem kell magamban. A legjobb barátom és kedvesem megkérdezte, tud e segíteni, és bár szerettem volna elpanaszolni neki, mert őt is érinti, mégis éreztem, hogy nekem kell egyedül lennem magammal hogy oldódjak. Ha panaszkodom róla, nagy a kockázat a probléma erősítésére és végül nem oldódik, hanem rázúdítom és elveszem a negatív érzésben amiben önmagamat és őt hibáztatom.

Konkrétabban, azt éreztem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, nem vagyok mindenben megfelelő, jobb, sőt tökéletes. Nem tudok mit tenni, ha valaki nem engem akar, ha nem engem keres, ha mást választ, ha valaki "megfelelőbb" nálam számára. Ő megnyugtatott, hogy nagyon is megfelelek, és el is hittem neki, el is hiszem. Az élet hozhatja úgy, hogy nem együtt öregszünk meg, de attól én még elég vagyok. Úgy ahogyan vagyok. Törekszem arra, hogy fejlődjek, hogy "jobb" legyek, és legfőképpen elfogadjam azt ami most vagyok. Ennek az elfogadásnak állt útjában ez az érzés-gondolatkör, és reggel már tudtam honnan jött. Réges-rég valaki aki fontos volt elhagyott, egy másikért, nem én voltam az akit akart, akire vágyott, nem tudtam teljesíteni amit szeretett volna. Nem voltam elég. Sajnos nem oldottam fel akkor ezt a dilemmát, miszerint rosszabb vagyok mint más ezért elfogadhatatlan és szerethetetlen. Délutánra egy jókora sírás-érzet jött fölfelé a torkomban és én hagytam. Engedtem, hadd jöjjön, elengedtem az egész testem, hadd rázzon a zokogás. Közben azt gondoltam, jól van, legalább kijön, megengedem neki hadd menjen, már nincs szükségem rá. Eszembe jutott Ő, a réges-régi barát, hogyan tiltakoztam, hogyan fojtogatott a tehetetlenség, hogy nem kellek. Sírás közben beleolvastam a leveleimbe és ezt kaptam egy kedves ismerőstől:

"A szeretet Himnusza

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

És ha jövendőt [Mát. 7,22.] tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem [Mát. 17,20.] van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, [Mát. 6,1. Ján. 15,13. Róm. 12,8. 20. 1 Ján. 3,17.] és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet [Péld. 10,12. 1 Pét. 4,8.] hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi [Fil. 2,4. 5. 21.] a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, [rész 9,12. Péld. 10,12. Róm. 15,1. 1 Pét. 4,8.] mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

Nincs többet hozzáfűznöm. Sírni jó, ha van erőm hagyni hadd jöjjön, problémát csak az ellenállás jelent, ha ragaszkodom a könnyekhez.

Megkeresett valaki, és kérte, írjak Tündérhegyről milyennek éltem meg, úgy gondoltam ide másolom, ami kijött belőlem egy levélbe:

Mikor interjúra mentem, majdnem kimenekültem a váróból, sokat kellett várni és nagyon lehangolt a környezet és egyfajta olyan érzésem volt, mint Susanna-nak az Észvesztőből,- talán láttad a filmet, border körökben népszerű. :-) Hogy nem akarok ide jönni mert nincs semmi bajom és milyen gagyi az egész, de közben mégis belül olyan érzés járt át, hogy na végre látjátok hogy nincs rendben velem minden, segítségre szorulok és milyen érdekes élmény dilisnek, másmilyennek sőt különlegesnek lenni. És végre sorstársak között lehetek büntetlenül, igazolhatom hogy nekem bajom van ami komoly dolog, kiélhetem amit kislányként nem tudtam megtenni, figyelmet követelhetek.
Első napomon egyik szobatársam megtalált a problémáival mivel alapvetően inkább hallgattam mint beszéltem és szerintem ha nem kell ebédelni mennünk, estig folytatja szörnyű életének részleteit és merülünk együtt az önsajnálatba, majd egy másik szobatársam nem túl kedvesen lecseszett amiért bennhagytam a kulcsot a zárban, nehogy a takarítónő bezárjon.
A nővérek és az orvosok, terapeuták éreztetik akarva-akaratlanul is, hogy aki bent fekszik problémája van, ők pedig azok akik nem fekszenek bent tehát nincs problémájuk. Közben azért segítőkészek és kedvesek, örülnek a sikernek és aggódnak ha az ellenkezőjét látják. A betegtársak érdekesek és egyszerre mindennapiak is, meg nem mindennapiak, sok csínyben volt részem, az összes szabályt megszeghettem és tényleg egy filmben éreztem magam az idő nagy részében. A terápiák negatívuma hogy kevés van belőlük szerintem, sok idő van agyalni, a betegekkel szívni a cigit míg már nincs több pénz rá, és játszani a mintát amit kint játszottunk annyi különbséggel, hogy bent egy zárt világ van. Aki kint király az bent is az egy bizonyos szempontból, viszont ha továbbra is játssza a királyt akkor sosem gyógyul, bár kiengedik és a betegtársai vagánynak látják, de folytatja a szenvedést ott ahol abbahagyta.

Az egyéni terapeuták közt óriási a különbség, de mivel az életben semmi sem véletlen, mindenki olyat kap amivel dolga van és nehéz neki. A művészetterápia szabad és nagyon hasznos, nagyon szerettem, a terapeutával együtt. A kiscsoportot is szerettem, annyi hátránya van, hogy nem jut idő mindenkire, könnyű elbújni, van aki folyton figyelmet követel, ezért róla szól a csoport és a terapeutának nem feladata (szerinte), hogy leállítsa, legalábbis nem veszi mindig észre. A terápiák közti szünet és bentlét alapvetően kellemes ha van jó társaság, amikor én voltam fantasztikus társaság volt sok furcsa, különböző emberrel is. Felolvasták a verseimet amiket bent írtam, meg hosszú kártyázások és beszélgetések zajlottak esténként, hasonlított egy táborhoz, annyi különbséggel, hogy itt gyógyszert kaptunk süti helyett. A gyógyszerezés az ami nagyon felesleges bent és nagyon durva amit csináltak szerintem, én pl. nem szedtem gyógyszert, gyűjtögettem és ha gáz volt, kapkodtam be többet egyszerre, hogy hasson. Sokan csinálták ezt, néha pedig adtam olyanoknak akiknek már nem adtak gyógyszert mivel totál függők.

A fogalmazás egy kicsit furcsa, de már nem javítgatom, akkor este ez jött ki belőlem. Nemrég bementem látogatóba egy régi tündér-társamhoz, aki újra befeküdt immár az új helyre. Nagyon furcsa volt, kicsit sem hasonlított a régi tündérhegyre, talán a helyszín miatt. De valószínűbb, hogy főleg én lettem más ezért máshogy szemléltem mindent.

Mostani fejjel és talán elhamarkodva az a véleményem, hogy csak akkor hasznos befeküdni, ha valaki tényleg úgy érzi, meghal a kinti világban. Ezesetben odabent összeraknak valamennyire, de utána kint is muszáj folytatni a gyógyulást. Egyéni vagy csoportos terápiák, segítők vannak tömegesen, olyan is amit meg lehet fizetni. Ez az egész egy véget nem érő folyamat, maga az élet folyama, a változás, lépkedés felfelé, azt a pontot kell "csak" elérni, amikor már a sírás megkönnyebbülést hoz, amikor van kinek elmondani ha valami fáj, amikor nem a gyűlölet és ellenállás dominál. Sokáig lehetetlennek tűnik.... mégis megéri lépni. Nagyon.

Kedves Látogatók!

A statisztikából látom, hogy van néhány idetévedő látogató naponta, ezért valami késztetést éreztem, hogy írjak nektek. Egyébként nem használom már a blogot, sem a mail címet, csak véletlenül beléptem az e-mailemre és láttam hogy márciusban írt valaki, kérdezett és sajnos csak most tudtam válaszolni neki, ezért is léptem fel ide.

Az ok amiért nem használom már a blogot, hogy nem érzem szükségét. Olyan világosan és gyorsan tisztul a kép magamról, a múltról és a jelenről, hogy nehezemre esik úgy írni a fejlődésemről, hogy érthető legyen annak is aki még benne van nyakig ahol én voltam amikor írtam ebbe a blogba.

A pszichológiai szemlélet kiegészült bennem némi spiritualitással ami teljesebb képet ad mindenről, a világról, magamról a feladatokról, az élet céljáról, a gondolatokról, érzésekről. Talán folytatom ezen a blogon vagy legalábbis időnként betérek ide.

Szép napot!

Zsu

Eszembe jutott ez a blog arról, hogy le akartam írni néhány érzést-gondolatot, hogy holnap el tudjam mondani valakinek, de azt hiszem menni fog anélkül is, de közben úgy éreztem meg kellene néznem honnan indultam és hogyan hatnak rám a régi írások.

nagyon hasznos volt beleolvasni a blogba, sok érzés ismerős volt, de az egészet újszerűen kívülről látom. rövid helyzetjelentés rólam, tömören: NAGYSZERŰEN VAGYOK!

van egy dolog amit még elrejtek de már dolgozom az ügyön. kezdek önmagam lenni, azt megélni ami van bennem bármilyen helyzet is adódjon. van egy új kapcsolatom, amilyen még sohasem volt, egy fantasztikus emberrel, három hét alatt jobban kinyíltam neki, mint másnak évek alatt. Járok egyetemre, bár még csak kétszer voltam, és pánik kezd körüllengeni, mert iszonyatosan sokat kell tanulni, bepótolni és munka mellett igen nehéz.......

a borderline-ról...ne higyjétek el hogy bármilyen címke érdekes, de ha szükséges legyen, de semmi sem az aminek látszik és főleg, a jövőt senki sem tudja, pláne nem egy orvos..:-D.

az önsértésről...amikor ott álltam, kezemben éles dolgokkal vagy piával, cigivel, bármilyen pusztítóval, nem volt választás, mert ott sem voltam, csak a tudattalan mintát hagytam kiáramolni.

hálás vagyok, hogy lehetőségem van megtapasztalni a jót önmagában, és nagyon másképp látni mindent. és ez csak a kezdet...

ölelek mindenkit és arra bíztatok, hogy bízzon. van kiút mindenből.

itt még szeretnék emlékezni valakire, akinek nem volt kiút, vagyis ez is egyfajta kiút, de nem olyan amit én elképzeltem neki, bár eléggé rossz állapotban volt..ő meghalt egy hónapja és csak egyszer találkoztunk, de kifejező verseket írt és nagyon jól rajzolt. nyugodj békében Zsike.

Majdnem teljesen elfelejtkeztem a blogról, de mivel eszembe jutott, gondoltam beleolvasok, és visszaolvastam szinte minden bejegyzést. nagyon sajnálom, hogy töröltem sokat közülük amit nincs lehetőségem újra elolvasni. megrázó volt visszaolvasni a tavalyi évet, emlékszem milyen volt, de mégis olyan távoli. kicsit magamról ami történt velem:

most egy albérletben lakom két lánnyal, elég normálisak, sok közös van bennünk, összebarátkozni nincs túl sok lehetőségem velük, mivel a lapvetően nem tudok barátkozni, vagy inkább nem vagyok abban az állapotban, hogy közel engedjem az embereket. de tanulok alkalmazkodni. van egy kapcsolatom egy "normális" férfival két hónapja, ami többször majdnem véget ért, de még nem adtam fel. szerdán megyek először terápiára újra, egy nagyon szimpi nőhöz aki mindenféle tudatalatti terápiával dolgozik, hipnózis, relaxáció, NLP. állapotom: depressziós, lehangolt, zavart, fáradt, befordult, kislányos. megfelelési problémáim vannak, nem tudom önmagam adni.

hosszú lenne leírni mindent, de a lényeg az, hogy valahogy kijöttem a gödörből magamtól mert sokat relaxáltam és pozitívan gondolkodtam, és akkor találkoztam valakivel mivel jobban voltam ugye, Ő az aki most van. És mivel jött Ő, teljesen szétestem megint, az összes kapcsolati problémám, pánik, szex, közelségtől való félelem, szociális szorongás stb. előjött. tulajdonképpen ezért megyek terápiára megint, mert szembesültem magammal, ez csak egy pozitívum amit tanultam ebből a kapcsolatból. a másik pl., hogy van olyan ember aki nem csinál nagy ügyet abból ha bolond vagyok és sebekkel teli. és próbálja elfogadni. nagy harcokat vívunk magunkban mindketten szerintem, én biztosan. de tartom magam, próbálok másképp reagálni mint régen, nem menekülök el - legalábbis igyekszem - és nem bántom Őt. direkt semmiképpen.

egyszer berúgtam és bevettem 27 mg risperdalt, a többi 20-at azért nem mert aztán nem nagyon emlékszem már mi volt...nem kívánom senkinek. tényleg, soha többet, kidobtam mindent nehogy előforduljon többször. időnként leiszom magam, de nem nagyon és nem is segít már. a legfontosabb, leglényegesebb dolog, hogy memóriazavarom van. ez azt hiszem ez a borderline-ra jellemző valami, annyira szét vagyok esve, hogy nem emlékszem múltbeli dolgokra mikor másmilyen lelkiállapotban voltam, és olyan mintha lenne egy felnőtt, egy kislány-énem meg még azok is szét vannak töredezve, az instabilitás a legbiztosabb pont az életemben. semmi más nincs amit biztosra vehetek csak az, hogy leszek másmilyen pl jövőhéten és akkor máshogy fogok látni mindent és nem nagyon fogok emlékezni hogy miért is láttam a dolgokat így pl. mint most. ezt nagyon nehéz észrevenni, tudatosítani, felismerni, hogy nem lesz mindig így ahogy éppen van. sem a jó időszak - amiből egyre kevesebb van - sem a rossz. de ez a memóriazavar nagyon furcsa és kiborító. meg olyan is előfordul hogy veszek pl. valamit egy bizonyos állapotban és másnap nem tudom miért vettem meg azt a dolgot, nem is tetszik és szükségtelen. mintha sok-sok énem lenne és mind másmilyen. szóval ez tudatosult bennem mostanában. nem találom a magabiztos önmagamat aki nem igazán szorong és jókedvű, optimista. sokat bőgök és újabban fulladok is ha a helyzetemre gondolok. valami nagyon mélyről ki akar jönni belőlem. remélem lesz erőm elviselni. egyre több erőt érzek igazából az egészhez és biztosra tudom, hogy ha most elkezdem addig csinálom míg ki nem jövök belőle. ha belehalok közben vagy éhezni fogok akkor is. már rég ezt kellett volna tennem de sosem volt ennyire tudatos a problémám, amint jobban lettem szálltam is ki az egészből, pont a memóriazavar miatt, mivel úgy gondoltam mostmár mindig jól leszek...

jelentkeztem még egy állásra is, amit nagyon szeretnék, erre vártam régóta, hogy ide bekerüljek, de nem tudom mi lesz. annyira nem bírom elviselni azt ahol most vagyok, hogy a munkának nekikezdeni is nehéz és nem abban fáradok el, hanem a kétségbeesés emészti fel minden energiám. és persze a régi probléma, nem tanultam, nem csináltam semmit csak fetrengtem a depresszióban.

azért egész tűrhetően vagyok.

volt két ember az életemben. hát úgy hellyel-közzel igaz ez, de volt, bár mindketőt otthagytam de mégis tartottuk a kapcsolatot. próbáltam őket közel engedni valamikor, fontosak voltak külön-külön más dolgok miatt, ragaszkodtam és kötődtem hozzájuk. rajtuk kívül senkivel nem beszéltem, közülük az egyik sokkal közelebb állt hozzám. most egyik sincs. két héten belül megszakadt minden kapcsolatom amit több mint felszínes ismeretségnek lehet nevezni. az egyik ma este szakadt meg, bár nem volt igazi baráti kapcsolat sem, de a ma este után nem akarok vele beszélni többet. a másikkal nem tudom mit kezdjek. ő nem akar velem beszélni sem.

nem tudom milyen érzések vannak bennem. egy órája szerettem volna meghalni annyira fájt. ostobának és szánalmasnak érzem magam. úgy érzem, hogy soha nem akarok embereket magam köré. nem vagyok alkalmas emberi kapcsolatokra. ha problémás emberekkel kezdek akkor erre számíthatok, értem.

rohamokban tör rám a csalódottság és a fájdalom múlni nem akaró fojtogatása. tudom, hogy a halál nem igazi kiút. valószínűleg más is érezte ezt miattam. nem haragudhatok senkire. úgy érzem begyűr, bedarál, széttép a reménytelenség, megbántottság érzése. nem tudok mást írni, tudom hoy unalmas, tényleg.............................................

fáradt vagyok, fásult, szomjas, korhadok, életerőm elhagy. folyton tanulok. még ha nem megy akkor is próbálok. ilyet még nem csináltam. van egy tervem amit be akarok fejezni, majd akkor fellélegezhetek. a depresszió be akar szippantani. szeretnék belekötni valakibe. egyedül vagyok. nagyon. itthon vagyok, nem vagyok egyedül de mégis. nem szeretnek. amit elképzelek nem létezik. szerelem. nincs. ez fáj.

néha szeretnék meghalni. de azt mondják senki nem akar meghalni csak nem lát más kiutat egy állapotból. lehet. attól még azt képzelem, hogy meghalni vágyom. de nem bírok erőszakos cselekményeket elkövetni magam ellen sem. fél órája üldögélek és gondolkodom mit írjak, ami segít amitől jobb vagy csak szimplán új dolog. azon kívül, hogy rág a magány és fáj a hiány, nem jut eszembe semmi. próbálok értelmet találni a létezésemben.

(amit csak mentettem de nem publikáltam az miért publikus???? idióta weboldal.)

mindegy. ma nagyon felkötném magam. az egész napot elbasztam netezésre aminek nem sok értelme volt, nem tanultam, nem lettem jobban, inkább rosszabbul és a bűntudatom kicsúcsosodott. a magányom pedig megfoghatóan éles és fojtogat. fáj tőle a torkom, összeugrik, beszűkül, megfulladok benne. néha úgy erzem ebbe úgy beleragadtam, hogy soha az életben nem jövök ki belőle. most azért tudom, hogy ez az érzés "normális". ez ezzel jár, de majd lesz amikor másképpen látom. csak most nem látom sehogy sem. nincsen pénzem arra, hogy terápiába menjek, pedig az segítene. talán januártól lesz pénzem, de addig még sokat kell kibírnom és egy könyvet is meg kell tanulnom, annak ellenére, hogy esküszöm mindenre ami fontos, hogy sokszor nézem a könyvet, olvasom a sorokat és egyszerűen az agyam mást akar. nem értelmezi amit olvasok és nem engedi hogy haladjak, hogy megjegyezzek bármit is. na most ez van úgy általános alsó tagozata óta. kicsit már unom.

van egy jótanácsom. pedig utálom a tanácsokat, főleg ha én adom...szóval bármi van, bármilyen rossz, bármilyen kilátástalan, bármekkora szivatás, bármennyire nem fair, bárhogyan is fáj, bármilyen nehéz a legapróbb dolog is, csinálni kell. muszáj. másképp nem fog változni semmi. nem a körülmények kedvezőtlenek, nem a többi ember a hülye, hanem belül van a baj, ezért ezen soha senki más nem fog változtatni. segítséget persze lehet, kell is kérni. ezeket inkább magamnak írogatom.

help

adhatnék olyan címet a bejegyzésemnek hogy totális hasadás. emlékszem én arra hogy ezeket én írtam, de már megint jobban lettem. csak úgy. még mindig van néhány ember aki visszalátogat ide, ezért érzek késztetést arra hogy írjak valamit. na de mit.

azt hiszem az az alap problémám, hogy ebbe a társadalomba és világba olyan szinten nem illek bele hogy az fájdalmas, és mindig próbálkozom én nem konfrontálódni és akkor leszek rosszul. hogyan illeszkedjek be valahova amit nem szeretek és ami idegen számomra? olyan vagyok mint Holden a Zabhegyezőből. utálom a kocsikat, az oltonyos barmokat, a gennyes színjátékokat az egész rothasztó társadalom működését. reggel az ember felkel és becsattog valami szerencsétlen irodának nevezett betontömbbe és ott hajbókol színes papírokért amiket aztán odaad másoknak hogy élhessen. ennél értelmetlenebb dolog kevés létezik. na ez tényleg nem ilyen tinédzser lázadás, egyszerűen én nem szeretem azokat a dolgokat amit a legtöbb ember és nem vagyok hajlandó már megjátszani magam és olyan lenni mint amit elvárnak tőlem csak azért hogy befogadjanak vagy szeressenek. én szabadságra vágyom. terveket és konkrétumokat nem tudok írni. még most egyelőre. sőt még küszködöm olyan dolgokkal hogy pl. hazajöttem gyorsan hétvégére mert úgyis kifizetik a vonatjegy árát és így nem gondolkodom egyedül az albérletben azon hogy miért élek még vagy hogy melyik gyógyszerből hányat vegyek be, hogy kiüssem magam két napra...

hát ez sem valami vidám állapot de mégsem akarok már minden nap meghalni..ez is valami

hogy ilyen hepi bejegyzés is legyen. ez a hangulatomról és a kedélyállapotomról szól. mert hogy ma az égvilagon semmit nem csináltam az elég borzasztóan hangzik. de egész nap nagyon jó kedvem volt hát ennek egy személy az oka aki nagyon fontos lett nekem és mit írjak róla. gondolkodom, hogy a borderségem mikor teszi tönkre, de ilyet nem szabad gondolni ugye, mindig van remény meg kell adni az esélyt. na hát megadom. pedig hétvégére elmenekültem tőle sok para miatt meg más dolog miatt is valahogy úgy éreztem sok nekem ez most. de így pár nap után nagyon hiányzik és próbálok józan maradni, hogy valóban ő hiányzik e és nem csak menekülök valakibe, de nem, őt hiányolom, ahogyan beszél, amit beszél ahogyan néz közben és az egészet..annyira különleges hogy már-már ijesztő és mégis valahogy behúz. teljesen magához. és hát miért ne hagyjam. nem félhetek állandóan attól hogy most akkor mi lesz holnap vagy jövőhéten vagy jövőre. semmi nem lesz, az lesz ami, most úgysem tudom, inkább próbálom magam jól érezni és kinyílni mert ezzel problémáim vannak meg ha valami bajom van azt elmondani, mert nekem még ez is nehéz.

még annyit tudok elmondani, hogy az összes üzenet amit ír meglep és mosolygok tőle és szeretném neki elmondani hogy milyen különleges nekem és hogy soha az életben nem akarom semmivel megbántani és elrontani semmit csak azt kívánom hogy mindig legyen boldog és ha úgy lesz akkor velem. ja és úgy érzem magam mint egy szerelmes tinédzser, most gondolkodom hogy azért e mert jóval fiatalabb nálam de fogalmam sincs hogy miért. vele ez ilyen...:)

valami ki akar jönni belőlem szavak, gondolatok meg minden szar ami nyom de valahogy mégsem tudok megfogalmazni semmit. nincs új a nap alatt paff. kerestem valami borderline izét a neten mert olyan egyedül vagyok ezzel a szarral de aztán rájöttem hogy nem vagyok egyedül, sőt egy halom ember van akit ezzel címkéznek fel, de valahogy mégis nagyon különbözünk egymástól ami ugye normális mert hát minden ember egyedi megismételhetetlen csoda. bláá...

Iszonyat mennyire szánalmas hülyeségeket írkáltam ebbe a blogba, képes voltam visszaolvasgatni háát az élettől is elment a kedvem nem mintha előtte oly sok lett volna belőle de hát mégiscsak örülnöm kéne mert tulajdonképpen van minek. de erről most nem beszélek.

kibaszottul fáradt vagyok de itthon mindig rámjön a zabálás és a nemalvás. még nagyobb mennyiségű altató hatású gyógyszertől is képes vagyok ébren lenni. home sweet home...

holnap azt tervezem elmegyek valahova ahol a napon döglődhetek és néha víz is ér majd bár ilyen medencébe csak nem megyek bele a sebeim miatt...néhányszor hamutálnak néztem a combon ehh aki hülye, viselje.

de inkább alszom

most talán azért érzem jobban magam mint pár napja, mert bekapkodtam néhány antidepresszánst az elmúlt három napban. úgy kellemesen letompít, nem érzek késztetést hogy jól berúgjak. pedig egyébként azt csinálom, egyedül az albérletben iszom. szánalom. halom. most hazajöttem a szabadságomon.

kezdődött azzal hogy "beszéljük meg a szobádat, mert nekem kéne. mármint a szoba, nem igaz hogy kilencven négyzetméteren nincs hely nekem dolgozni". Oké. Nincs szobám, de van bűntudat hogy Ő miattam nem fér el. Jó, tesóm szobájában alvás, bőgés kirekesztettség miatt. aztán tegnap sörözés, veszekedés kettejük közt emiatt, nálam gondolkodás azon hopgyan tépjem ki a kezéből a piát már ha szükséges és hogyan zárjam be míg ki nem józanodik. közben morfondírozás, talán el kéne menekülni innen mégis. ma józan, nincs pia, normális, meglepő.

járok a napuccába de nem vagyok biztos benne száz százalékig hogy ez kell és ez jó.

de most a depresszió ural. onnan tudom hogy nem tudok lezuhanyozni és folyton eszem egész nap ennék és hát leinnám magam meg gondolkodom pár gyógyszeren de már lehet hogy nincs annyi amitől olyan kellemes érzés lenne. inkább talán összeszedem magam és szobabiciklizek egyet meg ilyesmi nem tudom.

ja, és azt nem értem mit keresek még életben mert ezt a kínlódást nem akarom már tovább elég volt, elég elég elég....

holnap költözöm egyedül fogok lakni, szerencsém volt mert nem túl drága és jó. nem lesz netem ugyan mert rossz a gépem, nem kapcsol be. nem tudom mit fogok csinálni mert el vagyok így zárva a külvilágtól. ötletem sincs mit kezdjek magammal egyedül. ha rá gondolok jól berugnék. de az még rosszabb egyedül. árvának és kiszolgáltatottnak érzem magam. és nem tudom el sem képzelni hogy hogyan illek bele ebbe a világba. és hogy milyen vagyok, ki vagyok, mit kellene tennem, nem értem az egészet. még mindig még mindig sohasem

Konstatáltam magamban, hogy írogatok itt ebbe a blogba, de tartalom nem sok van csak nyafi, ugyanaz amit már írtam pár hónapja, olyan vagyok mint a kutya aki a farkát kergeti. a borderline-ságom az tombolt az utóbbi időben, most nyugszik, de előbukkan olykor. történtek olyan dolgok, hogy telenyomkodtam cigivel a lábam. elvágtam a combom amit össze kellett varrni. bevittek a toxikológiára mert gyógyszerre ittam. hát ilyenek is megvoltak. mostmár igazán nincs hiányérzetem. volt egy közösség aki elfogadott és páran szerettek és néhányukkal tartom a kapcsolatot. sírtam - azt hiszem - kilenc ember előtt és nem rohantam ki bár cikinek éreztem. nem tiltakoztam az antipszichotikum ellen, bár mikor kijöttem egyből abbahagytam mivel semmi értelme nem volt szedni csak mellékhatásai jelentkeztek. annyi cigit szívtam egy nap hogy megfájdult a torkom és lefogytam 48 kilóra, de ez még májusban történt azóta már 51 vagyok és keveset dohányzom. nagycsoporton majdnem megszólaltam egyszer, ha maradok biztos nem bírom ki szó nélkül. egyik éjjel ébren voltam egész reggelig hallgattam egy számot és sajnáltam magam és a másnap reggeli nagycsoportot is kibírtam, igaz remegve. összejöttem valakivel és bár kapcsolatunk tiszavirág életű volt, annál tanulságosabb számomra. hát ennyit a benti életről.

itt kint már csak önmagam akarok lenni. olyan amilyenné valójában fejlődnöm kellett volna. olyanná akit nem izgat mit gondolnak mások, nem akar folyamatosan megfelelni. itt egy nagyon jó idézet, eredetileg angol:

"Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett.., zamatos, kívánatosan édes és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik nem szeretik a szilvát. Meg kell értened, hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és ha valaki akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni."

egyedül fogok élni és önálló leszek. rettenetes. de végső soron az ember mindig egyedül van. ha nem tud egyedül boldog lenni akkor nem is boldog. az emberek elpárologhatnak, meghalhatnak körülötte, a vagyona elúszhat, eléghet, de ami állandó az önmaga. hű de bölcs lettem. na de tényleg. kár hogy egyedül depressziós vagyok, már előre, pedig még itthon vagyok és nem egyedül.

ezért tegnap csak sírtam és sírtam és sírtam. talán egyszer elmúlik ez az űr. vagy nem, csak nem fogok már hisztizni miatta. én az előbbiben reménykedem. ja, internetem sem lesz, tehát kénytelen leszek olvasni, zenét hallgatni, verset írni, meg... ööö....fogalmam sincs. próbálok majd nem állandóan felhívogatni embereket és brutális telefonszámlát csinálni mert már nekem kell kifizetni.

őszintén szólva semmi kedvem az egészhez. bevonulnék egy helyre ahol egész nap terápiáznék míg azt nem mondom hogy már minden frankó bennem és szeretem magam. nyafogás a köbön. most ez van, soha semmit nem tudok elfogadni ami van mindig másra vágyom. az vigasztalhatna, hogy elmegyek a Nap utcába ilyen csoportos cuccokra, meg keresek valami egyénit talán, ez még az anyagiaktól is függ.

hiányzik megint minden és mindenki ami és aki nincs már.

Szeretet

Álmomban láttalak

Nyitott szívvel vártalak

Ahogy szikkadt virágok az esőt,

Mint szűz lány az elsőt

Te tárt karokkal fogadtál

De börtönödbe bezártál

Szabadulni késő már

Az idő megállt, azóta sem jár.

Ha nyári szellő megérint

Mezítláb járnék, de szorít a bilincs

Nézd a sárban lépkedek alant

egyre nehezebb, merevebb léptem

az egész testem elgörnyedt súlyod alatt.

Kérlek engedj el aztán maradj!

Segíts belsőmből kitépni magad

Te megteheted, az én bőröm szakad

S csak lenyúznám hogy lásd

A Szeretet tényleg ennyire fáj.

Üresen

Nem jöttél – üres vagyok

Nem írtál – üres vagyok

Nem bíztál – üres vagyok

Megbántottál – üresen hagytál

Nem öleltél – üres vagyok

Nem csókoltál – üres vagyok

Nem simogattál – üres vagyok

Fáj mit okoztál – üresen hagytál

Nem szerettél – üres vagyok

Nem ismertél – üres vagyok

Nem akartál – üres vagyok

Szívembe mélyen belemartál– üresen hagytál

Dühöngés

Szétcseszett az élet

Hulló csillagok égnek

Düh és méreg

A fák nekem az égig érnek

Tajtékzó patakok elérnek

A lábam nyaldossa a hideg

víz, de nem tiszta

benne iszap és féreg

Belepnek és megesznek

Rohadó testemmel a kukacok

Holtukig elélnek

Reggelinek és ebédnek

Rohadjon meg ami éltet.

Csak egy könnycseppet kérek

Érzések merre léptek?

Engem kikerültök

De miért pont csak én merülök?

Nincs fájdalom, sem öröm

Csak űr, de én eltöröm

Lankadtan, tövisekkel

Mint piros vázában felejtett fekete rózsa

felmegyek a Holdra

és onnan ugrom egy mély tóba

Mely csontvázakkal teli

én is csonttá válok

lelkem elszáll és bolyong

míg rám nem találtok

de az már csak a halálom

Ajánlom.

mindig elfelejtem ezt a blogot. már vagy három hete kijöttem Tündérhegyről, hirtelen döntés eredményeképpen, amihez nagyban hozzájárult hogy lesz munkám. De. Nem volt itt az ideje, de hát ez van, végülis semmi sem véletlen stb. minden nap eszembe jut a terasz ahol mindig cigiztünk, hiányzik is, de már nem fáj nagyon.

ma épp értelmetlennek találom az egész életet, de hát csinálom mert biztosan azért szültek ide hogy csináljam, bár én nem kértem, de késő már a hiszti. A diagnózisokat nem írom ide amit kaptam mert minek. én nem három darab kód vagyok...

írtam harmincakárhány verset bent, főleg terápiás versek, de sokaknak tetszenek, talán publikálok majd itt-ott egy-kettőt.. ja, az fontos, hogy a szocfóbiám a sok ember miatt akik bent voltak körülöttem állandóan, sokat javult, a kezem sem izgat már nagyon hogy néz ki. egyáltalán semmi nem izgat, nem tudom örüljek vagy ne, leginkább az foglalkoztat hogy találjak valamit ami leköt, inspirál. ilyet most nem tudok. párkapcsolatom nincs ami éltetne - bár nem is szeretnék, nem vagyok elég normális - úgyhogy unom magam és szomorú vagyok. néha beveszek egy pár mg rivotrilt, az jo egy pár óra erejéig, aztan sok alvás. ja igen bent kaptam ám antipszichotikumot, de minek??? aztán szedtem aztán már nem, a rivotrilt is önkényesen összevissza szedtem, és mióta kijöttem nem szedek gyógyszert, eltekintve két alkalomtól, de rendszeresen sohasem fogom szedni.

csak egyedül vagyok. aú.

Jó döntés volt, hogy befeküdtem. ennyit tudok irni most erről. fájdalmas és nehéz. inkább szar az egész. így visszagondolva. elvesztegetett idő. csak még több elviselhetetlen szennyest teregettem ki a felszínre.

Tündérhegyen vagyok. nehéz, nehéz, de jó. egyre jobb bent. épp indulok, ha tudok irok majd.

szombaton kiderül felvesznek e Tündérhegyre, és hogy egyáltalán akarom e hogy felvegyenek. óránként változik minden. kicsit vagdostam csak, de nem nyugtat meg, valami iszonyat már befészkelte magát a belsőmbe és nem tudok szabadulni tőle, ha lenne egy rakás gyógyszerem bevenném, csak azért hogy kiüssem magam egy időre. ja, nem tudok hol lakni, persze most is lakom valahol, de mindenhol teher vagyok. nem csak én érzem, mondják. legalább csak fájna vagy rázna a bőgés vagy valami lenne mert ez a semmi állapota vetekszik minden rosszal ami valaha történt velem. mindig ugyanaz az elhagyás, nagyon felkavar ha valaki csakúgy itthagy, de még ezt sem tudom kifejezni csak remegek és semmi más nem jut az eszembe azon kívül hogy ilyen rossz talán még sohasem volt. soha életemben nem tudtam elképzelni, hogy befeküdjek egy kórházba önként, most pedig szeretném ott leélni az életem. hát ez van. uff

úgy tűnik nem probáltam meg semmit. nem tudom hogyan kell akarni megpróbálni. aki azt hiszi érti, nem érti. ezt kell megérteni. eldobok mindenkit? jó. magamat szeretném ledobni egy ház tetejéről de ehhez kell valami olyan, ami elindít lefelé.

www.nap-kor.hu/ujhonlap/cimlap.html

na, most szívből szeretném, ha lenne erőm elmenni ide, vagy egyáltalán, bár ez nem ma lesz, ha megtörténik valaha, mert elég sok körülménynek teljesülnie kellene, amire hát képtelen vagyok.. szóval a paranoiám elhatalmasodni látszik, tehát társaságban nem is tudok meglenni, mert az egész erről szól, mármint a parám, de hát társaság nélkül meg kersek valakit akire tapadni lehet, de ha ő ezt nem viseli el, akkor elhagy, én meg kinyírom magam, viszont ha ő is kész van, akkor meg ő is rámtapad, és azt meg én nem viselem el, és elmenekülök. tehát hogy lehet ezt kibírni??????????????????????????????????

és nem, attól hogy ezt elmondom, nem viselkedem másként. mert nem én irányítok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! és nem, nem szeretem ezt, nem öröm!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

hát marad ez az üres lap. talán ez való nekem. kezdek leépülni, ennyire talán még nem féltem. félek. csak ennyi. ha makacs és egoista vagyok, akkor az elzár az emberektől, nélkülük viszont nincs élet. az egész életem ilyen paradox. csinálja az aki bírja, én már nem bírom. ezek csak az érzéseim és a gondolataim, amik amúgy megőrjítenek, had írjám már le őket anélkül hogy bűntudatom lenne. így is van. minden miatt. túl sokat tudok magamról. csak ennyi. és nem tudok szabadulni tőle.

a megértés csak egy része, érezteti, hogy nem vagyok egyedül. de hát erre vannak a pszichológusok, ahhoz meg fel kell állni. jó, állok csak már meguntam és elfáradtam és nincs semmi ami miatt ezt kéne tennem. senki és semmi.