tenyésznek, rágnak, engem, belül. Ki vagyok nyitva, teljesen, és fáj is, ezért ha bárkit beengedek mindenképpen fáj, mert ez nem heg, hanem tátongó seb, amit ezek a kis alattomosok táplálnak, nem hagyják hogy begyógyuljon. A baktériumok, mik lehetnek ezek, emlékek, fájdalmak, emberek. Emberek. Emberek. Ők azok. Mindenki fáj, nekem fáj, nagyon. Miért ilyenek? Próbálom érteni, nem megy. Így kéne lennie? Lehet.
Teljesen valószerűtlen állapot ez, lehetetlen, tehetetlen. Soha nem elérhető a szeretet, soha! Férgeket és baktériumokat nem szeret senki. Senki. Ahogy engem sem, hisz ez vagyok én.
Nagyon bánt, hogy ha én vagyok cefetül, de valaki segítségre szorul, én elfelejtem hogy mi bajom, ott vagyok, de ez fordítva sohasem történik meg, de nem hibáztatok senkit! Senki, csak én vagyok a hibás mindenért, magamért. Senki nem akar tudni rólam, micsoda távolság, egy fényévnyi.
