Csak egyetlen gondolat költözött a fejembe, vagy kettő. Hogyan pusztuljak, romboljam magam. Látom magam amikor égeti a bőrömet a parázs, de nem érzek semmit, csak hogy szeretném hosszában szétvágni a tagjaimat, hogy legalább távozzon valami, valami megmagyarázhatatlan, ÉREZZEK végre, történjen valami, de csak pusztulást látok. El akartam menni pszichiáterhez, idáig is lesüllyedek, gyógyszerért, hogy hátha az csinál valamit. Rámragadt valami, behúzott és kívül még csak nem is látszik, csak egy darab vagyok aki nem is él talán.
Nincsenek gondolatok, nem érzem magam egyedül, hordozom ezt a bűnt, ami nem tudom micsoda, és már engedném el, de nem segít senki mert nem akarom. Velem van a baj, érzem én, nem akarom hogy bárki sérüljön, csak én, én nem vagyok érdekes, nem számítok. Nem tudok segítséget kérni, beszélni sem, félreértenek mert nem tudom kifejezni, lefelé akarok menni, nem tudom miért, nem én irányítok. Feladtam, feladom, hisz én EZ vagyok. Soha nem lehetek más, belémégett, felemésztett. Valami mégis más: múltak a gátlásaim, a szégyenlőségem, nem is tudom érdekelne e ha megint sebekkel járkálnék. Nem érzem szörnyűnek sem az egészet. Szeretém ha értenéd, hogy nem érzek semmit. SEMMIT. Csak tudok róla, tudom, hogy valami szörnyű az egész, nem mindenki bírja, van akinek sosem sikerül, ez van, el kell fogadni.
Nem vagyok dühös, nem vagyok szomorú, nem vagyok boldog, NEM ÉRZEK. Ki sem tudom fejezni. Nem tudok aludni. Nincs senki velem, de nem is érdekel, érdektelen lettem. Várom a napot mikor világosodik meg újra, újra ahogy egy hete. Hogy véget kell vessek az egésznek, hisz ez vagyok. Ezt akartam mindig. Várok. Ilyen még sohasem volt. Ennyire. Néhány napja tudtam sírni, mikor arra gondoltam, nem megyek vissza oda többet. Nem megyek vissza, nem nézek szembe vele, nem tudom mi történt, nem is akarom tudni, SOHA.
Szánalmas vagyok. Ez a beszéd is az. A blog is az. Mindenem az, ami én vagyok.
