Képtelen vagyok az intim kapcsolatokra. Hülyét kapok az egésztől, hozzámérnek, megfognak, megérintenek, átölelnek... vágyom rá és ezért le akarom nyúzni a bőröm hogy ne érezzem, ne érezzek semmit, belevágtam idegekbe, a karomat sem érzem, a testemet sem akarom. Kiveszem a belső részt és eldobom a hústömeget. Már nem mókás, nem az, már az egész nem vicces, mint rég, most már kérlek add vissza amit elvettem magamtól. És különben verset írni sem tudok, novellát sem, semmit. Belülről kell jönnie ezeknek, de bent nincs semmi, a hústömeg fogja. Maga alá gyűrte. Belegyömöszölte egy levegőtlen lyukba. Ott aztán kiabálhat, istenem kérlek csak éreznék valamit, csak képes lennék, nincs istenem, megtagadtam mindent, a világ elfeledett moszatja vagyok. Barna a moszat.
Nem emlékszem arcokra. A memóriámnak semmi baja. De az arcok mások, soha nem is emlékeztem rájuk. Tizenhét év is eltelt, egy eset óta, mikor próbáltam egy rokonom arcát felidézni akivel az előző napot töltöttem, de nem ment. :( R. arcát sem tudom felidézni. Tudom milyen, de mégsincs itt. Én vagyok távol, értem én. Én vagyok távol a világtól, de akkor meg merüljek el teljesen ebben a realitások nélküli űrben, és akkor nem kell majd bábként pózolnom. De már megszoktam. Mind megszokjuk. És elmerülünk. Mindenki szenvedését csak gyűjtöm és gyűjtöm, nem érzem, de elteszem. Mindenki szenved bármerre nézek. Emberek, állatok, föld, víz, levegő. Csak a közelmúltban fedeztem fel a problémám nagyságát. És egyre nagyobb. Nem változik. Ez sem. Semmi.
