talán az, hogy nem akarom elfogadni, nem tudom elfogadni, képtelen vagyok az egészet...fizikai fájdalmat érzek ha látok valakit akinek van élete, barátai, személyisége, szóval egyben van, és mindig is így volt, én viszont soha nem voltam ilyen és még a jó időszakaim is rosszak voltak bizonyos értelemben. Olyan érzés, hogy el is nyomom mert nem tudom elviselni. Fel kell állnom és össze kell magam szedni hogy összeszedjenek, meg kell tennem, talán menni fog, de nem tudom...nem vagyok biztos, előjön mindig mindig, hogy valójában az öngyilkosság való nekem, nem tudom kezelni sem ezt a világot, az embereket, egyáltalán de semmit. Most nagyon nagyon rosszul érzem magam, nem vagyok dühös csak elkeseredett, fáj a torkom az egésztől és nyom minden valami.
A lényeg, hogy nem is tudok beilleszkedni mivel nem vagyok semmilyen, nincs múltam meg semmim ami mindenkinek van aki normális, kilógok az egészből, próbálom csinálni úgy ahogy én vagyok, mégis másokhoz igazodva, de nem megy. Csak egyedül vagyok és nem látom hová kéne fordulnom hogy ez megszűnjön. nagyon nem.
Örökké kihasználva érzem magam, mert minden apró reménybe belekapaszkodok, még ha tudom is hogy nem olyan igazi az egész, de jobb kedvem lesz és aztán nagyot esem. Nagyon nagyon alul érzem magam és csak kandikálok kifelé hátha jön erre valaki egy kötéllel, aztán én eldöntöm mit kezdek vele, két választásnál úgysincs több...
Akkor leszek igazán jól ha már nem akarom elmondani mindenkinek hogy jól vagyok, egyszerűen csak természetes lesz. De nem lesz, nem tudom.
