Szeretném leszögezni, hogy nem preferálom az egészet. Egyáltalán senki ne kezdje el az egészet ha teheti. Ismerek olyanokat akik büszkék a vágásokra, s bár meg tudom érteni őket, én nem tartozom közéjük. De beszélni mindig lehet róla, annak ellenére, hogy nekem mindig azt mondták, fejezzem be, nehogy valaki kedvet kapjon hozzá. És ha kedvet kap, az nem az ő döntése? És ha kedvet kap hozzá, arról én tehetek? Nem.
A legrosszabb és legdühítőbb emberi reakciók egyike az értetlenség. Ezt követi az előítélet. Ha meglát valaki egy ilyen vágást azt kérdezi általában; Miért akartál meghalni? Legtöbbször nem tudom megmagyarázni hogy nem akartam meghalni, főleg nem valami szerelmi ügy miatt... Nem az a problémám ezzel, hogy nem tudják, mi ez, hanem az, hogy mikor végre elmondanám, nem fogadják be.
Néhány napja újra gondolkozni kezdtem az egészen, mivel teljesen érzéketlen vagyok. Oda jutottam a nagy terápiámban, hogy NEM AKAROK szembenézni semmivel. Csak ettől a halotti húsbőr állapottól szabadulnék. Csak egy cafat vagyok, aggyal, érzések nélkül. Nem tudok sírni, nem érzem a fájdalmat. De semmi mást, talán szorongást.
Nem tudom hogyan lehet kikerülni az egészből, mert újabb csalódást okoztam magamnak, azt hiszem van aki nem akar kikerülni.
De mégis, az szent hogy nem vágom meg magam újra, nem nem nem.
