Megkeresett valaki, és kérte, írjak Tündérhegyről milyennek éltem meg, úgy gondoltam ide másolom, ami kijött belőlem egy levélbe:
Mikor interjúra mentem, majdnem kimenekültem a váróból, sokat kellett várni és nagyon lehangolt a környezet és egyfajta olyan érzésem volt, mint Susanna-nak az Észvesztőből,- talán láttad a filmet, border körökben népszerű. :-) Hogy nem akarok ide jönni mert nincs semmi bajom és milyen gagyi az egész, de közben mégis belül olyan érzés járt át, hogy na végre látjátok hogy nincs rendben velem minden, segítségre szorulok és milyen érdekes élmény dilisnek, másmilyennek sőt különlegesnek lenni. És végre sorstársak között lehetek büntetlenül, igazolhatom hogy nekem bajom van ami komoly dolog, kiélhetem amit kislányként nem tudtam megtenni, figyelmet követelhetek.
Első napomon egyik szobatársam megtalált a problémáival mivel alapvetően inkább hallgattam mint beszéltem és szerintem ha nem kell ebédelni mennünk, estig folytatja szörnyű életének részleteit és merülünk együtt az önsajnálatba, majd egy másik szobatársam nem túl kedvesen lecseszett amiért bennhagytam a kulcsot a zárban, nehogy a takarítónő bezárjon.
A nővérek és az orvosok, terapeuták éreztetik akarva-akaratlanul is, hogy aki bent fekszik problémája van, ők pedig azok akik nem fekszenek bent tehát nincs problémájuk. Közben azért segítőkészek és kedvesek, örülnek a sikernek és aggódnak ha az ellenkezőjét látják. A betegtársak érdekesek és egyszerre mindennapiak is, meg nem mindennapiak, sok csínyben volt részem, az összes szabályt megszeghettem és tényleg egy filmben éreztem magam az idő nagy részében. A terápiák negatívuma hogy kevés van belőlük szerintem, sok idő van agyalni, a betegekkel szívni a cigit míg már nincs több pénz rá, és játszani a mintát amit kint játszottunk annyi különbséggel, hogy bent egy zárt világ van. Aki kint király az bent is az egy bizonyos szempontból, viszont ha továbbra is játssza a királyt akkor sosem gyógyul, bár kiengedik és a betegtársai vagánynak látják, de folytatja a szenvedést ott ahol abbahagyta.
Az egyéni terapeuták közt óriási a különbség, de mivel az életben semmi sem véletlen, mindenki olyat kap amivel dolga van és nehéz neki. A művészetterápia szabad és nagyon hasznos, nagyon szerettem, a terapeutával együtt. A kiscsoportot is szerettem, annyi hátránya van, hogy nem jut idő mindenkire, könnyű elbújni, van aki folyton figyelmet követel, ezért róla szól a csoport és a terapeutának nem feladata (szerinte), hogy leállítsa, legalábbis nem veszi mindig észre. A terápiák közti szünet és bentlét alapvetően kellemes ha van jó társaság, amikor én voltam fantasztikus társaság volt sok furcsa, különböző emberrel is. Felolvasták a verseimet amiket bent írtam, meg hosszú kártyázások és beszélgetések zajlottak esténként, hasonlított egy táborhoz, annyi különbséggel, hogy itt gyógyszert kaptunk süti helyett. A gyógyszerezés az ami nagyon felesleges bent és nagyon durva amit csináltak szerintem, én pl. nem szedtem gyógyszert, gyűjtögettem és ha gáz volt, kapkodtam be többet egyszerre, hogy hasson. Sokan csinálták ezt, néha pedig adtam olyanoknak akiknek már nem adtak gyógyszert mivel totál függők.
A fogalmazás egy kicsit furcsa, de már nem javítgatom, akkor este ez jött ki belőlem. Nemrég bementem látogatóba egy régi tündér-társamhoz, aki újra befeküdt immár az új helyre. Nagyon furcsa volt, kicsit sem hasonlított a régi tündérhegyre, talán a helyszín miatt. De valószínűbb, hogy főleg én lettem más ezért máshogy szemléltem mindent.
Mostani fejjel és talán elhamarkodva az a véleményem, hogy csak akkor hasznos befeküdni, ha valaki tényleg úgy érzi, meghal a kinti világban. Ezesetben odabent összeraknak valamennyire, de utána kint is muszáj folytatni a gyógyulást. Egyéni vagy csoportos terápiák, segítők vannak tömegesen, olyan is amit meg lehet fizetni. Ez az egész egy véget nem érő folyamat, maga az élet folyama, a változás, lépkedés felfelé, azt a pontot kell "csak" elérni, amikor már a sírás megkönnyebbülést hoz, amikor van kinek elmondani ha valami fáj, amikor nem a gyűlölet és ellenállás dominál. Sokáig lehetetlennek tűnik.... mégis megéri lépni. Nagyon.
