egyedül fogok élni és önálló leszek. rettenetes. de végső soron az ember mindig egyedül van. ha nem tud egyedül boldog lenni akkor nem is boldog. az emberek elpárologhatnak, meghalhatnak körülötte, a vagyona elúszhat, eléghet, de ami állandó az önmaga. hű de bölcs lettem. na de tényleg. kár hogy egyedül depressziós vagyok, már előre, pedig még itthon vagyok és nem egyedül.
ezért tegnap csak sírtam és sírtam és sírtam. talán egyszer elmúlik ez az űr. vagy nem, csak nem fogok már hisztizni miatta. én az előbbiben reménykedem. ja, internetem sem lesz, tehát kénytelen leszek olvasni, zenét hallgatni, verset írni, meg... ööö....fogalmam sincs. próbálok majd nem állandóan felhívogatni embereket és brutális telefonszámlát csinálni mert már nekem kell kifizetni.
őszintén szólva semmi kedvem az egészhez. bevonulnék egy helyre ahol egész nap terápiáznék míg azt nem mondom hogy már minden frankó bennem és szeretem magam. nyafogás a köbön. most ez van, soha semmit nem tudok elfogadni ami van mindig másra vágyom. az vigasztalhatna, hogy elmegyek a Nap utcába ilyen csoportos cuccokra, meg keresek valami egyénit talán, ez még az anyagiaktól is függ.
hiányzik megint minden és mindenki ami és aki nincs már.