Éjjel megint felébredtem. Ilyenkor mindig eszembe jut valami és azzal kapcsolatban ömlenek a gondolataim, de sajnos ha nem jegyzem meg vagy nem írom le őket, elszállnak. Az járt a fejemben, hogy régebben azt gondoltam, szerencsém van, mert nem vertek agyon sokszor. Na hát ez nem igaz. Mármint, hogy szerencsém van. Nem értem hogy egyáltalán hogyan engedi meg magának a jogot bárki hogy megüssön valakit. Pláne, egy gyereket még inkább a sajátját. Hm???? Hogyan veszi a bátorságot hogy úgy fejbevágja hogy lefejelje az asztalt. Nem értem. Azokat is de utálom akik felnőttként azt mondják; Óh, hát kellettek a szülői pofonok, rámfért akkoriban, majd te is máshogy látod...Mire kellettek???? Hogy ilyen rohadt korcslelkű szar legyél??? Hogy aztán a kölykeidből is azt csinálj?? Hát, persze megkapod a magadét ezért. Mindenki megfizet, én is. Ütöttem én is, loptam, hazudtam. Fizetek érte. Bár gyereket nem csináltam és nem is készülök.
Bár nem mintha a lelki terror nem lenne szívás. Abból több jutott, na és szerencsém van? Én nem tudom. Közben pedig...azt gondoltam a tinédzserként kapott pofonok nem fájtak. Nem a fenét! Ugyanúgy fájtak, de nem voltam jelen, csak testben.
Nem tudok tovább írni, mert kaptam egy telefont ami rettentően feldühített.
Na, mmmmár lenyugodtam és többet nem idegesítem magam, nem vagyok hajlandó rá. Tegnap végre kitakarítottam és magamat is kirángattam az ősember kategóriából..olyan karácsonyi hangulatom lett a tisztaság és a sütőben sülő étel illata miatt..szerencsére a karácsony szép emlék nekem, ez az egyetlen talán. Ilyenkor általában igyekeztek jóvátenni az egész évben elkövetett hogyismondjammit... Mármint a szüleim, főleg az egyik..
Rákényszerítem magam a tanulásra valahogy. Itthon. Ez rohadtul nehéz még egy normális embernek is. A kisgyermek énemnek meg kell érteni, hogy a felnőtt-én szenved miatta és akadályozva van. Légyszi-légyszi engedd hogy haladjak! Ne hisztizz folyton!
