Ideges vagyok, ingerült ma. Jó lenne a normal élet. Úgy gondolom kettészakadtam. Van ez a... ez aki önpusztító és őrült és nem akar semmit, érzéketlen, egoista és ... meg van a másik ő valahol két világ közt lebeg.. néha egészen itt van, máskor csak egy pillanatra, ő szereti a verseket, nagyon érzelmes, intelligens is talán és szeretetre... szerelemre vágyik és hasonló tündérmesékre, a világot jobbá tenni. Most az első szét akarja hasítani a másikat. Olyan mintha nem is itt lennék és írnám ezt, mert látszólag semmi baj. Én vagyok talán azok közül egy aki egy nap csakúgy felköti magát. Gondoltam már rá, hogy a kötél jó megoldás. Na de nem erről szól ez most. Különben sem hiszem hogy ez igaz lenne, mert előjelek vannak, például most itt írom mindenzt, és vannak akikkel beszélgetek nap mint nap és ők is tudják, hogy nem stimmelek...
Talán csak néhányszor vagdaltam fel a kezem dühből. Többiszer nem tudom miért, ki akartam fejezni magam, érezni, sírni. Jó dolognak tűnt eleinte, mivel nem tudta senki és én azt hittem majd elmúlik. És aztán egy nap hazajöttem valahonnan és... egészen belenyomtam a pengét a karomba és... nem történt semmi csak nem voltam felkészülve, nem volt elég zsebkendő.. törölköző kellett..én azért mondom el mindezeket, mert könnyítek, nem tudom, talán. Utána abbahagytam, de rengeteget fantáziáltam róla. Azon a területen - az alkarom belső felén - azt akartam hogy hiányozzon egy rész, mert hiányzik egy részem, egy részem meghalt. Halott. Egészen. Nem lélegzik.
Soha nem leszek öreg néni, ezt érzem nagyon, tudom jól. Ez mit jelent, te tudod. Mindenki tudja. Van akinek ez jut, mindenkinek jut valami.
Nem vagyok kettészakadva, mert nem is létezem, egyik sem vagyok én. Hisz akkor nem érezném a szakadást, és tudnám önmagam. Ha a tükörbe nézek undor fog el. Nem is ismerem ezt, ki ez aki visszanéz, ki volt és lesz, nem értem
