Tegnap tipródtam egy érzelmi problémán, egy konfliktuson amit réges-rég építettem magamba. Az élet olyan kegyes, hogy mindent elém hoz amit nem oldottam még meg, ezért a héten sikerült feléleszteni ezt a kérdést, és két napig egy általános lehangoltság jelezte, valamit rendeznem kell magamban. A legjobb barátom és kedvesem megkérdezte, tud e segíteni, és bár szerettem volna elpanaszolni neki, mert őt is érinti, mégis éreztem, hogy nekem kell egyedül lennem magammal hogy oldódjak. Ha panaszkodom róla, nagy a kockázat a probléma erősítésére és végül nem oldódik, hanem rázúdítom és elveszem a negatív érzésben amiben önmagamat és őt hibáztatom.

Konkrétabban, azt éreztem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, nem vagyok mindenben megfelelő, jobb, sőt tökéletes. Nem tudok mit tenni, ha valaki nem engem akar, ha nem engem keres, ha mást választ, ha valaki "megfelelőbb" nálam számára. Ő megnyugtatott, hogy nagyon is megfelelek, és el is hittem neki, el is hiszem. Az élet hozhatja úgy, hogy nem együtt öregszünk meg, de attól én még elég vagyok. Úgy ahogyan vagyok. Törekszem arra, hogy fejlődjek, hogy "jobb" legyek, és legfőképpen elfogadjam azt ami most vagyok. Ennek az elfogadásnak állt útjában ez az érzés-gondolatkör, és reggel már tudtam honnan jött. Réges-rég valaki aki fontos volt elhagyott, egy másikért, nem én voltam az akit akart, akire vágyott, nem tudtam teljesíteni amit szeretett volna. Nem voltam elég. Sajnos nem oldottam fel akkor ezt a dilemmát, miszerint rosszabb vagyok mint más ezért elfogadhatatlan és szerethetetlen. Délutánra egy jókora sírás-érzet jött fölfelé a torkomban és én hagytam. Engedtem, hadd jöjjön, elengedtem az egész testem, hadd rázzon a zokogás. Közben azt gondoltam, jól van, legalább kijön, megengedem neki hadd menjen, már nincs szükségem rá. Eszembe jutott Ő, a réges-régi barát, hogyan tiltakoztam, hogyan fojtogatott a tehetetlenség, hogy nem kellek. Sírás közben beleolvastam a leveleimbe és ezt kaptam egy kedves ismerőstől:

"A szeretet Himnusza

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

És ha jövendőt [Mát. 7,22.] tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem [Mát. 17,20.] van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, [Mát. 6,1. Ján. 15,13. Róm. 12,8. 20. 1 Ján. 3,17.] és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet [Péld. 10,12. 1 Pét. 4,8.] hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi [Fil. 2,4. 5. 21.] a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, [rész 9,12. Péld. 10,12. Róm. 15,1. 1 Pét. 4,8.] mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet."

Nincs többet hozzáfűznöm. Sírni jó, ha van erőm hagyni hadd jöjjön, problémát csak az ellenállás jelent, ha ragaszkodom a könnyekhez.