Elkezdek levelezni, vannak még képzeletbeli levél-terveim, most ő jutott eszembe elsőnek.

Kedves dr. M. É.!

Bizonyára nem nagyon emlékszik rám, csak néhány alkalommal találkoztunk és közben is nyaralni ment két hétre (amit még  be is jelentett, hogy Spanyolországba megy, mintha direkt idegesíteni akarna, hogy magának milyen jó kis élete van). Az első alkalom után felírt két gyógyszert, mert annyira szorongtam és alig tudtam beszélni, Ön szerint feltétlenül szükséges volt, hogy jobban legyek. Nos, nem lettem jobban tőlük, de amit Ön nem tud, hogy nem is szedtem pár adag után őket. Pedig azt mondta egy hét után, hogy milyen jól nézek ki, jobban lettem a gyógyszereitől ami után Ön jutalékot kap. Amikor megkérdeztem hogy szedjem e továbbra is, megijedt, nehogy abbahagyjam. Hát elmondom az igazságot, nem szedtem őket és nem attól lettem jobban. Ha talán többet tanult volna és képezte volna magát és nem a gyógyszeripar katonája akart volna lenni, észrevette volna, hogy semmi szükségem rájuk. No, nem akarok tiszteletlen lenni, biztos sok volt az egyetem stb. De akkor miért nem ment háziorvosnak mondjuk? Ja, hogy azoknak kisebb az órabérük. Hát nem is ártanak annyit mint a magafajták. Ja, és idegesített és bánom hogy nem szóltam, hogy az ötezres órabérú "terápia" közben dohányzott. Ja, és az a mondata hogy másokat is műtöttek már sérvvel nem talált. Emlékszik, mondtam, hogy kiskoromban sérvvel műtöttek és azóta utálom a kórházakat és anyám szerint megviselt az egész. Maga azt mondta, hogy "És? Sok gyereket műtenek háromévesen sérvvel!" Nos, hát ezt nem mondtam ki sajnos, de baszódjon meg! Magának semmi érzéke az emberekhez szerintem, jobb lett volna, ha más pályát választ. Minden problémámra így reagált. Ön nem tudott figyelni és együttérzést kifejezni. Pedig arra lett volna szükségem, csak én magam sem tudtam. Hát ezért nem mentem többet Önhöz. Nem beteg idiótáknak kellene tekintenie a magához fordulókat, hanem segítségre szoruló EMBEReknek. Paff